Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - Kelemen Lajos: "beáll az élet"

naalmás, A Virág utca, A Delelő utca), vagy a saját kisközösségéről (Özvegyek, Miska) beszélve, persze, mint minden költő, elsősorban önmagát akarja megfejteni; s az önkép, amit magáról fest, ugyanúgy kontrasztok és ellenterhek játékából áll össze, ahogy az erre-arra tétovázó külső világ rajza. „megered esik özönöl fehéren / a tudatot érinti ujjával a lét / a lét nyüzsögve árad” - írja a Havazásban. Hogy e habzóan nyers életerő hová tud aláesni a vívódó, erejében zavart töredékesség által, arról a Váza című vers árulkodik: „Víz el- poshad, tér lökődik. / Hová, mivé fröcskölődik? / A semmibe széjjelesvén / szilánkjait illesztgetném.”

Mint a széjjelesés gondolatából kitetszik, Győri László sem kerülheti meg Adynak az eltörött egészre eszmélő nagy ismeretelméleti döbbenetét, de legalább a mesterség javára megőrizhető teljességről (vagy egyfajta épségről) nem mond le; az övéhez hasonló kikerekített, régiesen elegáns versnovellákkal ritkán találkozhatni manapság. Mindenesetre a forma csiszoltsága itt nem üres pedantéria; homályos héjú, zegzugos testű versek helyett Győri a szöveg ápolt külsejével üzeni meg, hogy semmiképp sem kívánja figyelmen kívül hagyni az alapvető szabályt, miszerint az írásban a forma: jellembeli kérdés.

A szerkezetükben remekül összerakott, a népi és a modern irodalmi nyelv originális egységét megvalósító művekből továbbá az is kiderül, mit nem szabad egy költőnek: túlbeszélnie a gondolatot. Az ihlet elengedettebb periódusaiban termett, igencsak élvezetes szatírái pedig mi másnak, ha nem a belső indázásnak és átalakuló-kedvnek a bizonyítékai. AB. G. G., a Kín, a História mellett különösen figyelemre méltóak azok a versbe tördelt gúnyiratai, amelyek a mesterség önreflexióiként, távol a fennköltségtől, bátran meg-meggri- maszolják az íróság természeti parancsát. A Mi újság'?-ot, A Rímtörténeti Hivatalt, az Egy Cseng Fu-vers fordításait, az Attrakciót azonban úgy érdemes olvasni, ha az ember tisztában van vele, hogy nem minden tréfa: tréfadolog.

Ettől függetlenül Győri László saját magával is kész egy kis vitára. Mert hiába élcel egy helyütt, hogy „Firtatni kár a nagyok dolgait”, ha írásaiba minduntalan visszajárnak a történelem és a kultúrhistória nagyjai. Martinovicstól Kossuthig, Kölcseytől József Attiláig, Aranytól Petőfiig és Vajdáig, vagy a már emlegetett Kolumbusztól a tábornok Lenkeyig, valóban: se szeri, se száma a fátumos neveknek, melyekről hol a szikár tisztelet, hol a méltó méltóságon csorbát nem ejtő irónia hangján fogalmaz valami újat; anélkül, hogy egyszer is eszébe jutna a konzekvenciák piacára kacsintani. Ámbár egy tanulságot mégis hoz eladásra. Ahogy az ember egészében nem ura a maga természetének, a rajta kívül lévő dolgok sem esnek maradéktalanul a hatalma alá. Nem olyan fakó konzekvencia ez, mint elsőre látszik. Arra például kitűnően alkalmas, hogy pokoli mód fázni kezdjen tőle, aki olvassa. Hogyan is mondta Ady? „én szívesen adom át magam a nevetségnek, hogy talán attól féltem és félek legjobban, amit tudok.” Egy villanásnyi jó sors, de programnak legalábbis nem utolsó, ha valaki aránylag rövid úton eljuthat a fóbiáitól a nevetségig. Győri László nem egészen ezen az úton jár; ám nem is messze innen, nála az irónia, a groteszk, a játék jelenti a megeresztett gyeplőt. Azt is Adytól tudjuk, hogy aki játszik, az az istenektől jussol. S ki a megmondhatója: nem kecsegtetőbb religio-e még ennél is az a vallás, amiről Győri a Juss című szonettjében konfirmál: „Letörlöm a sok-sok nyomot, / amely lassanként innen-onnan / minden őst belep, elborít, / / hogy amint kaptam, visszalopjam / összefog970