Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - Vincze Ferenc: Véremből...
rolta, de közben csak a szája mozgott, lassan, mint egy lassított felvétel, pörögtek a filmkockák, haját a füle mögé tűrte, aztán folytatta. Merre, hogyan, már nem tudom. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy elhallgatott.- Figyelsz?- ...igen, folytasd csak... És folytatta, mesélt a szakmájáról, az életétől, magáról. Figyeltem, szinte fényképezni akartam, minden pillanatot elraktároztam a későbbiekre, valahová a jövőbe szántam ezeket a másodpercek alatt emlékké váló pillanatokat, akkor még nem tudtam miért, ma talán meg tudnám magyarázni. Ismét felhangzott búgó hangja, felugrottam, majdnem a kezemben maradt az ajtó, s rohantam. Egyre eró'sebben zúgott, hívott magához, mint nemrég. A parton megcsúsztam, s beleestem a vízbe. Jéghidegen mosta át egész testemet, ahogy ott feküdtünk, eggyé váltunk, mint minden nap, magába szívott, aztán ő került belém, s fent vijjogva keringett egy sas... Ekkor rendeltem egy üveg borvizet a pincértől, kiszakítottam magam egy pillanatra a körülölelő burokból, de csak arra az egy pillanatra, hogy aztán ismét elmerüljek benne, kizárva mindent, ami nem tartozott ehhez a világhoz, ehhez a néhány órához. Akávém közben teljesen kihűlt, ennek ellenére tovább kevergettem, elfelejtve, hogy cukor s tej nélkül iszom a kávét. Már nem is láttam mást, csak őt, ahogy ült velem szemben, vagyis inkább mellettem, mondta a történeteket, sohasem hallott történeteket egy életről, melynek mindketten részesei voltunk, melybe mindketten úgy csöppentünk bele. O is érezte, összetartozunk ebben a sors- talanságban, kivetettségben, de nem volt hajlandó kimondani, nem akarta kimondani vagy talán nem akarta vállalni. De érezte, ebben teljesen biztos vagyok. Mikor már másodszorra fogyott el a kávénk, készülődni kezdtünk, elindultunk haza. Akkor kísértem el először és utoljára, az úton már nem beszéltünk, nem volt miről, ő mindent elmondott, amit akart, nekem meg már a kávézóban sem nagyon volt mit mondanom, vagyis nem akartam mondani semmit. Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, hátrafordult, akkor nézett rám utoljára:- Véremből vagy — mondta. A patak hullámai újra összecsaptak fejem fölött, de csak feküdtem ott, simogatott a víz, újabb hullámok jöttek, aztán megint újak... 958
