Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - Bazsányi Sándor: A hidroglóbusz
madrészt pedig az egyébként meggyőző hasznossági-célelvű kontextus hangvétele, rideg technomorfizmusa. Hiába használjuk, már külön gondot sem fordítva rá, a hidroglóbusz terminust a kiismerhető logika szerint egymásba fogódzó hétköznapokban, időnként makacsul kísért az infantilis fogalomkezelés renyhe nosztalgiája, s ilyenkor révülten ismételgetjük az egyébként olyany- nyira közkeletű nyelvi elemeket: „ipiapacs”, „pálkatapéter”, ,hidroglóbusz”. Be kell ismerjük, hogy az olykori nyelvi regresszió, az eszközelvű nyelvszemlélet látens infantilizmusa letagadhatatlan tulajdonsága minden beszélve gondolkodó létezőnek, minden embernek. Noha többnyire sikeresen álcázzuk. Például a szerényen, de biztosan jövedelmező felnőttkori kontextualizálások szikár elégedettségével, az elsődleges világleíró képletekre irányuló fáradhatatlan törekvésünkkel, valamint ebbéli igyekezetünket koronázó nyelvi-szellemi teljesítményeink iránti jogos büszkeségünkkel. Ami persze nem jelenti, hogy a fogalmi általánosításnak ellenálló regresszív fecsegés és a progresszívan kontextualizáló világleírások közötti kiiktathatatlan hiátusokban, arasznyi létünk megbízható ritmusban ismétlődő egzisztenciális vakfoltjaiban időnként ne világosodhatna, ne jelenhetne meg a dolog maga - az esztétikai lassítás naiv rácsodálkozásának gőgös tárgyaként. A kontextuálisan rendeződő fogalmi háló bizony időnként megrezeg, sőt szétfoszlik. Am létezésünk felelőtlen esztétikai aktusai nem eredményezhetik a kontextuális háló szakadásain kihulló, s így puszta dolgok fogalmi tisztázását, mint ahogyan egyébként annak lenni kellene. Abámész esztéta ehelyett merészen kilép a megnevezésre-meg- magyarázásra-rendszerezésre szakosított összefüggésből, és takaros tisztást kerít magának. A mindenkori reflexiós érzéki szemlélet, sőt tapasztalat üdítő locusát, amely esetenként lehet: egy templomtorony, egy Balaton-felvidéki lakótelep madártávlatból, vagy akár egy hidroglóbusz. E szemléleti tárgyak (esztétikai fenomének) pillanatvoltukban némiképp ellenállnak a vaksi hétköznapok konok logikáját megtermékenyítő észcselekedetnek, amely tehát rendesen az éppen adott kontextus felvázolásából majd szűkítéséből, azaz egy méltó dolog kiemeléséből, s végül a fogalomképzés bizonyosságából áll, mely utóbbi fázisban kontextus helyett immár univerzalizmusról beszélhetünk. A hidroglóbusz kvázi-esztétikai vizsgálata azonban nem erről szól, nem a többé- kevésbé összetett kontextus fogalmi univerzalitásáról, sokkal inkább annak nehézségeiről. A fentiekkel persze nem állítom, hogy a vízgazdálkodás - ha nem is uni- verzalizáló, de kontextualizáló - törvényeit mindenképpen felülmúlja az esztétikai kontempláció kételyes interregnuma. Hiszen a kettő - vízgazdálkodási stratégia és esztétikai szemlélet - másról szól, pontosabban másképpen szól ugyanarról: a hidroglóbuszról. Amelynek kapcsán, a vízügyi kontextualizálás precíz szabályrendjéből kitekintve, jó lehet csak úgy öncélúan szemlélődni, mustrálgatni az éppen elibénk kerülő dolgot, teszem azt a hidroglóbuszt. Ugyanakkor az sem árt, ha az élveteg szemlélődő tudja, miről is van szó, mi is révedezése tárgyának voltaképpeni, tágabb, tárgyszerű-hasznossági kontextusa, amelynek mellesleg az akár önmagában nyugvóként is tekinthető dolog, a hidroglóbusz a (meg)létét köszönheti. A fogalmi gondolkodás meg jól teszi, ha a tárgyszerű-hasznossági kontextualizálás és a szelíd-öncélú szemlélődés repetitív vetésforgója közepette megőrzi sajátos regi'esszív-játékos potenciáját. S hogy hol marad az univerzalizálás? Ki tudja. 955
