Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Műmelléklet
SCHOLZ ERIK tükör vagyok, de nem szobád tatán... ” Kölcsey Ferenc Festő volt, és nem hallgathatom el, hagy bensőséges barátom; sőt, családom barátja. Barátságunk részben festészeti érdeklődésemre alapozódott, ám valóban csak részben, mivel összefűzött vele mágikus vonzódásunk az erdőhöz, na meg - természetesen - a gombákhoz. Ezúttal azonban a festőről legyen szó mégis csak, mivelhogy ez maradt utána: egy valójában földolgozatlan, majdhogynem áttekinthetetlen festői hagyaték, amellyel nem tud (nem is akar?) mit kezdeni a magyar művészettörténet. Azt gondolom azonban, hogy ha mégis kezdeni kívánna valamit, hát Papp László tekintélyes váci gyűjteménye remek kiindulás lehet a földolgozáshoz. (Minden esetre, ezúttal erre a gyűjteményre támaszkodnék magam is.) Scholz sajátos utat járt be élete jó hatvan esztendejében. A főiskola, a diplomázás az ötvenes évek szocreál dogmatikájának virágzására esik; szakmailag ugyan mindent elsajátíthatott mestereitől: Szőnyi Istvántól és Főnyitől, más kérdés, hogy mire használhatta az ott megszerzett ismereteket. Voltaképpen kamatoztathatta volna egy nagy léptékű murális tevékenységben, hiszen szembeötlő tehetsége volt a dekoratívitáshoz, amely tehetségét azonban mégsem muráliák- ba fektette, hanem festészetében szelídítette táblaképi korlátok közé, noha le nem mondva a fölületritmusok, színritmusok gazdag és vonzó lehetőségeiről. Azt gondolom, ez a sommásnak tetsző megállapítás úgyszólván az egész életműre érvényes: ennek jegyében fogalmazhatunk az indulás kísérleteiről, de ez munkál a párizsi időszak műveiben éppúgy, mint az egykor fölöttébb hangzatosán szür- naturalizmusnak titulált korszakáról, nem is szólva az erdei gombafonadékok különös kalligráfiájáról. Mindebből könnyű levonnunk azt a konzekvenciát: Scholz festői életművének úgyszólván nincsenek intimitásai, holott erőteljesen expresz- szív, holott esetenként fölöttébb lírai, újra és újra minden a dekoratívitásnak rendelődik alá. Magától értetődően a kolorizmus is. Ritkák ugyan az olyan érett Scholz-képek, amelyeken nem a feketék dominálnának, ugyanakkor ezek mintegy föltüzelik a jobbára keveretlen tubusszíneket, élővé varázsolják a fölületet. De hiszen mindenkor ez is a cél. Scholz mindig is azt szerette volna, ha munkáit a természet visszafogadná a vegetációba, ott élnének véges életet. Kivált megfestett fáit látta volna így szívesen. Egy jelentékeny festő életművének azonban - civilizációnk protokollja szerint - galériákban a helye - mindenki szeme elé. Fábián László
