Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Írottkő Stúdió
IV ÍROTTKŐ STÚDIÓ VEREB-DÉR ZSÓFIA A reményről Őszi szél csúszott le a háztetőről, magával sodorva az otthontalan, összekuszált leveleket, amik arctalanul hullottak le a nagy ablak előtt a nyálkás avarba. Hullottak a hangtalan levelek a sárba, mint egyforma percek az óra meredek számlapján. Egybefon t idegen színek halmazává vált a táj. Kinyílt a kapu. Egy néma szempár jelent meg a sötét ablakban. Visszafordult, lassan levette a zongoráról a barna térítőt és a sarokba dobta úgy, ahogy azt kellett. Aztán felnyitotta a nehéz tetőt, és már látszott az öreg zongora megsárgult mosolya. Lassan ült le az ágyra, és várta őt. Némán lépett be a szobába a lánya, és ő. A fiú - mint mindig — azonnal odament a zongorához, megnézegette, végigsimította. Józanul végiggondolta minden egyes mozdulatát, pontos akart maradni végig. Aztán a nagymamához lépkedett, aki finoman mosolygott rá: most is csoszogott még, nem lehetett róla leszoktatni. Aztán a fiú letérdelt hozzá, és átengedte magát az ölelésnek.- Vártalak, fiam. Anyád és én nagyon megijedtünk, azt hittem, nem is jössz vissza. - A fiú kitért az öreg tekintet elől. Zavartan hátrapillantott a nőre, aztán elengedte a nagymamát, a zongorához lépett. Örült, hogy nyitva van már. Aztán leült. Kicsit magas volt a szék, de ezzel most nem törődött. Az anya egy fotelba rogyott, és könnytelen tükörszemekkel nézett a zongora felé. Az öreg nagyon boldog volt, ismerős dallamok járták át újra érzékeit, a lassan feledésbe merült hangulat végre újra megnyugtatta. Mosolyogva dőlt le a heveiéire, hallgatta az egymást kergető, vidám hangokat, érezte a csobogó futamokat. Egy másik darabot kezdett a fiú, talán Chopin lehetett. A nagymama már nevetett, de csak halkan, csukott szemén keresztül régi világokat látott, régi örömöket érzett. A fiú oldalra pillantott az öregasszonyra, aki elégedettnek és boldognak tűnt. Ettől megnyugodott. Lassanként magával sodorta a dallam, a zene érzékein táncolva csábította ismeretlen, izgalmas utakra. Egyszer csak idegen hang szólt ki a zongorából. A fiú melléütött. A nagymama kinyitotta a szemét, a fiúra meredt. Az éles hangok tompán visszhangzottak a néma szobában. Ritmus és dallam vívta a harcot. Megremegtek a képek a falon, idegenként feszengtek a régi bútorok az új szobában. A megkínzott szempár már nem figyelte a muzsikust. A nagymama a sarokba nyúlt, és a szemére terítette a barna zongoraterítőt.
