Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Vida Ognjenović: Gyermekláncfű

annyira testre szabott volt, akárha beleszületett volna. Egészen másképp tekerte a csörlőt, amikor valamelyik kehes tehergőzös érkezett a rámpához. (Egész nap ott szuszognak, nyavalyognak a vágányokon. A gyerekek nem szeretik az ilyen vonatokat.) András ilyenkor nagy komótosan odaállt a vitlához, s éppoly ráérősen forgatta a hajtókart, miközben a csörömpölő szerelvény lomha kígyóként nyújtózott ki és zakatolt tova ugyanolyan csigalassúsággal és értelmetlenül, mint ahogyan odaszuszogott. Hanem amikor úgy délután négy körül rohant ki a sorompóhoz a Szabadka-Belgrád gyors elé, András, a kiváló váltókezelő és sorompóőr keze olyan villámgyorsan dolgozott, mint a motolla. A sorompó rúdja percnyi pontossággal úgy repült lefelé, mint a nyaktiló pengéje, közvetlenül a szekérbe fogott lovak, az éppen odaérkező biciklisek és gyalogosok orra előtt.

A gyerekek gyakran elnézték munka közben az ügyes sorompókezelőt, ahogyan jelét adja hivatali szigorának. O, először is, a világ minden kincséért sem engedné meg, hogy valaki átbújjon a sorompó alatt, vagy azt megkerülve, átszaladjon a síneken. Ilyesmiről szó sem lehet, akkor sem, ha vonat nincs is a láthatáron. Nem és nem. A rámpa le van engedve - és slussz! Amíg a gép el nem halad, ott maradj, ahol vagy. Mert az nem ismeri a tréfát. Ha késik, mit tehetünk, a vonat az vonat. Lassan járj, tovább érsz, jobb így, mint ha idáig a saját lábadon jönnél, innen meg már vinnének. Amikor jókedvében volt, András bácsi ilyen és hasonló bölcsességekkel traktálta a sorompó előtt toporgó, idegen civiseket. Máskülönben csak szótlankodott, és határozott kézmozdulatokkal térítette el szándékuktól azokat, akik netán arra vetemedtek, hogy szabálytalanul keljenek át a túloldalra. Fivére Tibor, a kis Tibi apja, már nem ilyen szertartásosan kezelte a sorompót, de ő is kérlelhetetlen szigorral járt el a szabálytalankodókkal szemben. Állj, tilos átmenni, mondta szigorúan. Bírság lesz a vége!

A gyerekek a türelmetlen várakozókon vidulnak legjobban. Ott toporognak a rámpa előtt, a fejüket forgatják arra, amerről a gyorsnak kellene berobognia, tehetetlenül tárják szét karjukat, egy-két szaftos káromkodást is kiszűrnek a foguk között, belerúgnak egy-egy heverő papírcafatba vagy - tévedésből - tetőcserépbe, ilyenkor az arcuk görcsbe rándul fájdalmukban és dühükben. Van, aki hátat fordít a sorompónak és elsétál ellenkező irányba, hátha meglepi a jól ismert füttyszó, de nem történik semmi. Csípőre tett kézzel köpködnek, aztán a zsebeikben kotorásznak, majd újból egy sor szitkozódás meg dühödt rugdosás következik. Nem jön és nem jön. Akkor egyszer csak elzúg, elsustorog a gyors, mint egy páncélos őslény, mire aztán a rámpa mindkét oldalán megbolydulnak az emberek. Ki kerékpárra pattan, ki a gyeplő után kapkod, a lovakra ordítozik, s a gyalogosok is sietve megindulnak. A gyerekek nevetve ugratják őket: Hé, ottfelejtette a karkosarát... Mindenki hátrafordul, hogy visz- szalépjen érte, még az is, akinek egyáltalán nem volt mit ottfelejtenie.

Tibi és két húgocskája: Piri meg Zita, valamint Andi, az unokatestvérük meg további négy-öt, hasonló korú gyerek, a bakterház mögötti tágas kertben játszik leginkább. Egy-két játékszerük is akad, de nemigen törődnek vele. Jobban kedvelik a célba dobást, a távköpködést, a fára mászást. A kert csenevész eperfáit másszák meg, onnan lógaszkodnak fejjel lefelé, mint a makik. Utána pedig ugrálnak, birkóznak és háborúsdiznak. A kislányok vagy azzal foglalatoskodnak, hogy száraz fűszálakat ültetnek az ágyásokba, vagy pedig fólhaj902