Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Molnár Miklós: Dalma és Istók

detés, erőpróba, genetikus átok, karmikus büntetés? Mi ösztökél, hogy nem hagyom faképnél? Az ő kétségbeesett, polipszerű ragaszkodása tart vissza? Az tart vissza, hogy lehetetlen nem érzékelnem pislákoló reménykedését: általam, mellettem vagy ellenem egyszer csak megváltozhat? Vagy csak azért ragaszkodik hozzám, mert autista, és része vagyok a kirakójátékának?

Kényszeresen sikálva a kehes és asztmás, adás- és szeretetképtelenségtől fulladozó némber koszlott és töppedt lelkét, akárcsak ő a saját tönkrezsúfolt, bábszínházi kelléktárhoz hasonlatos odúját, olyasmire, Dalma „sorstitkára”, „belső tervére” ocsúdok rá, amit jobb lenne talán nem tudnom, s ha már ráocsúdtam, mielőbb elfelejtenem: Dalmára, ha így - balvégzetű haláljáték tehetetlen bábfígurájaként - folytatja, irgalmatlan mennyiségű szenvedés vár: hangszálainak súlyos károsodása, masszív alkoholizmus, lélegeztetőkészülék, gégemetszés, tüdőrák - vagy zárt osztály az őrültek házában.

Ez a tudás végzetes felelősséget ró rám. Hinnem kell Dalma gyógyulásában, hinnem kell, hogy újjászülethet, és a nyirkos semmiből fóljuthat a létezés napvilágára. Hiszek Dalmában, anyám lumpenproli reinkarnációjában, mást nem tehetek. Hiszem, hogy Isten magába leheli. Credo quia absurdum. Önpusztítás és önépítés, megszállottság és abszurdum, nirvána és megdicsőülés, hogy szeretem - mint örökké forgó kerekét Ixion, mint Sziszüphosz a szikláját, Tantalosz a kínjait.

Megmérgeztél, fényességes, megmérgeztél, gyönyörű.

Ereimben láva izzik, lángoló sivatag a testem.

Eszelőssé tettél, földönfutóvá, de benned se irgalom, se részvét.

Napjaim nyargalva enyésznek, szíved zúzmarája: végső italom.

Kínjaimra nincsen ír, életemnek se miértje, se iránya.

Megöl a szépséged.

,Megöl a szépsége...” De hisz egyáltalán nem is szép. Rövidlátó, púpos - és mint egy tüdővészes sakál, olyan csenevész. Sanda tekintetében zavaros pocsolyalélek - a bolsevizmus nyálkás börtönfalai közt tenyésző falanszterlények pocsolyalelke. Hiábavalóság, verses ráfogások, csodás ráaggatások rettentő hiábavalósága! Rozsdás vasból nem kovácsolsz nemes szablyát, fertő- zetes, holt talajból nem nő tulipán - és mégis: hit, rendületlen hit, a megtapasztalás bizonyosságává érő hit az isteni erő mindenütt jelenvalóságában, hit, hogy ez az erő megvilágosíthatja az egója gúlájához éjjel-nappal követ hordó és hordató, méhe gyümölcsét is ebbe a járomba kényszerítő Dalma szívét, látását, hallását, jobb kezét és bal kezét, megvilágosíthatja, ami fölötte és alatta, háta mögött és előtte van.

Megérdemli ez a kicsit sirály és nagyon görény némber, hogy imádkozzanak érte? Nem csákánnyal kéne agyoncsapni az ilyet? De ha nem szeretem meg, hanem mindjárt az elején agyoncsapom, kanálisba fojtom vagy megeszem, most csupasz kézzel állnék itt. Ha nincs Dalma, akkor átvágás és ébredés sincs.

863