Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Bohár András: A nép-szín-műtől az állítólagos metafizikai poézisig
BOHAR ANDRAS A nép-szín-műtól az állítólagos metafizikai poézisig Bratka legújabb kötete már címében is jelzi azt a kettősséget és megfosztott- ságot, amit az írások rendre megjelenítenek. A Felhős lehetne a „Fel, hős...” egybeírt változata, egy reményünk szerint letűnt korszellem parafrazeált utóélete. Vagy más/pozitív olvasatban a valódi hősök szükségességét kifejező. A másik jelentés lehetne a hiány, azaz, hogy valami, az ég - mondjuk - szokott felhős lenni. De mivel itt nem találjuk meg a jelzett szót, így megnyitódik a jelentésösszefüggés, és egész jelenvalólétünkre, világunk dolgaira kitágítva léphet színre. A sajátos műfajmegjelölést, amit az egyik rövid írás címe hord magában, a ,JSfépsssszínmű”-vet most három részre tagoljuk, mint azt dolgozatunk kötőjeles címváltozatában sejteni is engedtük. A nép, az „istenadta”, csak látszólagosan élte eseménytelenül az elmúlt évtizedektől jelenünkig ívelő mindennapjait. Mert a színek változatos sokaságát őrzi az emlékezet, amiben segít szerzőnk is. Művében olyan történetsort, láncszemekből összeálló egészet állít elénk, amely töredékességével is érzékelteti: másképpen szóltak/szólnak nép- szín-műveink az eltelt évtizedekre visszapillantva, mint mikor maga a fogalom és az attribútumai (egybeírt változatban) keletkeztek. De vegyünk sorra néhány motívumot, ami talán elvezet ahhoz az állítólagos metafizikához, annak poéziséhez. A lét és nemlét határán álló, mikor „már nagyon megszorult és unta magát benne a lélek, ordítani kezdett, és odacsődítette az égi vadaspark őzeit és szarvasait, a viharfelhőket és -fellegeket.” (Az időcsináló) Ebben a tér-idő kontinuumban a tehén is Unamunót emlegeti a tragikus életérzés jegyében, s Guszti kecske is Ortega tömegembereként vállal vele szolidaritást. Különös érzékenységet, „nehéz tudást” hordoznak, cipelnek az ittélők (Pápa és környéke), mert ezen a tájon új életre kel Toldi Miklós („talicskán tolja maga előtt a farkát”), s Kinizsi Pál ismét itallal kínálja az arrajárókat, hátha fölfigyelnek rá is, miként a whiskys rablóra, vagy itt lophatják el a mozigépet, s főzhet vele a téesz pálinkát, amire átfestés után az istennek sem lehet ráismerni. Sajátos emlékezést, emléknyomkeresést tár elénk Bratka. A beszélő és majdnem-beszélő nevek meghatározottságai egyedi szófűzések mentén öltenek valóságos alakot. Skatulyovics doktor „kedvelt verbális vakarási területe” (Lee Harvey Oswald), a szent borzadály, amit a Százesztendős Jövendőmondó „párt-tag-könyv-vissza-a-dá-sa” keltett vagy Lámusz János pilótaőrnagy, mikor kivette magát a bukófordulókból, félbukfenc-félorsókból, s ezt ordította: 830
