Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Szentesi Zsolt: A visszafordíthatatlan pusztulás szemlélésére kárhoztatva

tán a pásztorkodás istenévé is vált, s mint versünkben, gyakran szerepelt pásztor alakjában.8 Aversbeni én ennek a valamikori istenségnek az alakjába bújik bele, az ő nevében szólal meg. A Weöres-líra egyik legtöbbet emlegetett jellemvonása a próteusi magatartás, a próteusi jelleg, párhuzamosan azzal, hogy „saját egyéniségének konkrét létformáját semmiségnek tekinti”9. Weöres szerint „a vers nem elsősorban a személyesség megnyilatkozására hivatott, s a személyes élménylíra csak közbeeső fejlődési állomás a költészet történetében. Magasabb rendű nála az általános és közös emberi tartalmat megragadó személytelenség.”10 (Tamás Attila is „személytelenség-programról” szól könyvében11.) Beney Zsuzsa azt írja, hogy ilyenkor „az én eltávolodik önmagától, és egy másik, olykor idegenszerű, olykor a valóságossal ellentétes szerepbe lép át. Az »én« [...] a másik »persona«-ban ölt testet, alakot, formát”12. Weöres maga erről a következőket mondta: „Mennél több variációra képes az ember, annál többet tud elmondani. Egy stílusban, egy személyiségben elég kevés az elérhető, átadható. Úgyhogy stílusok, személyiségek sokasága kell a legteljesebb kifejezéshez, a többrétű közléshez.”13 Igen szépen fogalmazza meg ezt az erdélyi költő, Szőcs Géza, már címében is sokatmondó (A parton Proteus alakoskodik) esszéjében: „Weöres, akit apónak hívott az őspáfránybokor is, nem utánoz, hanem önmagát teremti újra, s mikor ezer formát ölt fel, csak az ősformát keresi (kiem: Sz.Zs.), amelyből minden újabb forma született: az őslényeg ez, a »kollektív kozmikus«”14. A fentebbi észrevételek egyúttal azt az igencsak lényegi gondolatot is felvetik, hogy alkotónk nem pusztán csak a kíváncsiságtól, a felszínes érdeklődéstől vezéreltetve fordul a játék felé, hanem a szó teljesebb és általánosabb, akár schilleri (Katungmensch), akár gadameri (mint a lét[egész] elsajátításának és egyúttal birtokba vételének egyfajta lehetősége) értelmében él az alakváltoz(tat)ás ezen eszközével. Azaz e szerepfelvételeknek, szerepjátszásoknak mélyebb, lényegibb, mondhatni akár létszemléleti, létfilozófiai okai vannak: a költő ennek révén is kapcsolatot próbál teremteni azzal a valamikori, hajdan volt ősegységgei, melyről oly sok versében szól (leginkább sóvárgással, vágyakozással), újabb és újabb aspektusból körbejárva, lírájának centrális elemévé téve e gondolatkört.

Tamás Attila kismonográfiájában öt verstípust különböztet meg Weöresnél, s ezek egyike az ún ’szerepkereső vers’15, ahová költeményünk is tartozik, míg Tarján Tamás azt íija, hogy az alkotás „tipikus szerepvers, s a maszkokat, hangokat szívesen próbálgató, váltogató, »próteuszi alkatú« Weöres Sándorra igen jellemző”16. Kiss Ferenc is megjegyzi, hogy alkotónknak ,Ányos Pál, Sev- csenko vagy éppen a saturnusi lét (kiem: Sz.Zs.) lehetőségeire támad szomja”17. Az istenség alakjába történő belehelyezkedés természetesen nem valamiféle fensőbbségtudatból, kiválasztottság-érzetből fakad, s nem ez a funkciója sem. (Mi sem áll Weörestől távolabb, mint valamiféle heroikus önfelnövesztés, akár például a vátesz-líra jegyében történő ön[fel]stilizálás. 0 nem ,/e/emeli” a személyiséget, a versbeni ént valahová, hanem ,kiemeli” valamibe, valami másba, a lírai megformálás szemszögéből addig nem, vagy alig ismertbe.) Sokkal lényegibb az, hogy egy olyan, két világ, két létforma határán álló, s a folyamatos értékpusztulás felé haladás következtében tragikus szituációt tud felvezetni Weöres ennek révén, mellyel még egy istenfejedelem is tehetetlenül áll szemben, sőt, az ő sorsa sem más, mint az elkerülhetetlen megsemmisülés.

A cím másik eleme Saturnus jelzője: ’merülő’. E jelzős szintagma így

791