Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Kiss Gy. Csaba: Találkozásaim

eszközeivel formált apokaliptikus képek maradandó hatást tesznek az olvasóra.

Középmagas, fürge mozgású öregúr. Finoman barázdált arca fürkészve tekint körbe, világoskék szeméből mintha derű és szkepszis sugároznék, együtt a kettő. Néhány napja fönt jártam Árvában, először a szülőföldjéről kérdeztem tehát. Nagyon megváltozott ott az élet, magyarázza, van pénzük az embereknek, mert eljárnak dolgozni, ahová csak lehet, sokan Morvaországban keresik kenyerüket. Külön világ ez az Árva, érzem a szavaiból, mással össze nem hasonlítható vidék, s aki elkerült onnan, örökre visszavágyik. Soroljuk azután a híres árvaiakat, Hviezdoslavtól kezdve egészen Kniezsa Istvánig, hiszen a kitűnő szlavista nyelvész ott született Trsztenában, nem túl messze attól a Rabcsicétől, ahol Milo Urban. Kniezsa idősebb volt nálam, később azután egyetemi tanár lett Budapesten, szlovák fiú volt ő is, teszi hozzá, mi más lett volna, szlovák világ volt odafönt. Aki pedig Árvából való, akárhová viszi is a sorsa, árvái marad élete végéig.

Nem tudom fölidézni, mikor beszéltünk szlovákul, mikor magyarul. Jól beszélt Milo Urban magyarul, részben a mi nyelvünkön végezte iskoláit az első világháború vége előtt. A két háború közötti Pozsonyban pedig gyakori volt a magyar szó, a korabeli szlovák értelmiségiek, írók, újságírók természetesen használták a magyar nyelvet. - Még magyar cselédünk is volt, teszi hozzá a felesége, vele nem tudtunk máshogyan beszélni. Kérdeztem azután, kire emlékszik ebből a háború előtti pozsonyi világ magyaljai közül. Főleg az újságírókra, mondja. Antal Sándorra például, aki a pozsonyi magyar Népújságot szerkesztette, meg Szalatnai Rezsőre. S kéri is, hogy adjam át neki az üdvözletét.

Szóba került, hogy honnan számítják a szlovákok a Felföldet; tőle hallottam először az anekdotát, miszerint a Felföld nem ott van, ahol éppen vagyunk, hanem mindig valahol fönnebb. Abban az esztendőben költöztek be a fővárosba a Mátyusföldről, s onnan kezdi a magyarázatot. Tudja, Horvátgu- rabon azt mondják Vágújhelynél, Vágújhelyen hogy Trencsénnél, Trencsénben pedig hogy Zsolnánál. De az ő szűkebb pátriája, Fölső-Árva minden kétséget kizáróan Felföld.

Amikor szóba kerül az Élő ostor, melyet még 1938-ban lefordított Sándor László magyarra, rögtön fontosnak tartja elmondani, hogy ne keressenek benne a magyarokat bántó részleteket. Nem akartam én megsérteni a magyarok nemzeti önérzetét, az árvaiakból kiszakadó keserűség az urak, a hatalom képviselői ellen fordult.

Annak idején számosán kapcsolatba hozták Urban regényét Szabó Dezső Elsodort falu-jával. - Olvastam persze Szabó regényét - mondja, látjuk is a könyvespolcán szlovák fordításban -, de akkor már kész volt az Élő ostor kézirata.

Dedikálásra nyújtom visszaemlékezéseinek néhány évvel azelőtt megjelent kötetét, a Zöld vért. Érezhetően szívügye ez a könyv, gyermekkorának visszaálmodott világa. Figyelmesen rója apró betűivel az ajánló sorokat.

Itthon olvastam azután végig a Babia hóra, vagy ritkábban használt magyar neve szerint Asszonyhegy alatti történetet az erdőmester fiáról. Az esz- mélés története, kisfiú magát próbálja meg benne újrateremteni az író, azt a hajdanvolt első világháború előtti világot, amelyről 1914-ben az országot vé766