Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Osztroluczky Sarolta: Név és metafora

a név viselője konkrétan, megnyilatkozás formájában is utal: ,Meg kell éntóíem szabadítani mindenkit! Nem, ti csupán hiszitek, hogy rám van szükségetek! Ti csak rögeszmétek rabjai vagytok, aminek a neve az én nevem: Jadviga!” (193., kiem. - O.S.) Nem magáról beszél, hanem arról a rögeszmeról, aminek a két férfi a rabjává vált. A rögeszme olyan eszme, amely a tudatban megszilárdult, rögzült, s amelyhez az ember makacsul és kitartóan, már-már mániákusan, az ész szabta határokat áthágva ragaszkodik. Ondris és Winkler Franci egyformán rabjai annak az „eszmének”, minek neve: Jadviga, magyarul Hedvig. A Hedvig (Jadviga) egy germán eredetű összetett név származéka, melyben mindkét elem jelentése ’harc’.20 Szövegbelső autoreferenciája akkor válik nyilvánvalóvá, amikor egy későbbi naplóbejegyzésében Jadviga szó szerint megismétli a fent idézett önreferens mondatrészt.21 Egy hónappal Ondris halála után írja: ,J\íagának már jó, beli jó is Magának. [...] Nem gyötrik már lélekrágó gondok, szívfájdító kérdések, kételyek, szüntelen aggodalmak, hiábavaló remények és tovaröpült álmok. S mentesül végre már attól is [...], ami kiútkereséseinek, a megértés iránti örök szomjának, háborgó, kétségekkel teli lelke vívódásainak újra és újra tárgya, végikísérő gondja, szívének szüntelen dúlása volt, s minek a neve az én nevem: Jadviga.” (378., kiem. - O.S.) Esetünkben nemcsak arról van szó, hogy egy szövegrész — szó szerinti megismétlődése által - jellé alakul át, vagyis saját korábbi referenciáját önmagára irányítja (ez - a csaknem kétszáz oldalnyi távolság miatt - akár el is kerülheti figyelmünket), hanem arról is, hogy az önreferencia már korábban, a lexémais- métlés {jieve az én nevem”) által létrejött. Vagyis a szövegszegmens rekur- renciája duplán (az autoreferens jel újbóli számává, jelentéses egységgé tételével), az olvasó számára megkerülhetetlen módon kijelöltté teszi a név szemantikai szerepét. Ondris megértésének (megértési szándékának) tárgya ugyanis nem a nő vagy az absztrakt értelemben vett nőiség, hanem a név, Jadviga neve. Ez esetben a név nem mint valami külső dolog jelölője, puszta referencialitás tételeződik, hanem az értelmezés számára magát felmutató, előtérbe állító nyelvi elemként. Am egy név konvencionálisán (mint külső forma, hangsor) nem képezheti megértés, legfeljebb megismerés tárgyát. A hermeneutikai közelítésmód csakis a név belső formáját illetően képzelhető el, a megértési szándék névre irányulásának csakis ezt a történeti szeman- tikum, a névben mint szóműben rejlő képzet lehet a célja. Jól látható, hogy a név képzete, belső formai szemantikuma (’harc’) már itt, ebben a rövid részletben szóból szöveggé bomlik ki a harc fogalmának jelentéskörébe tartozó szavak (háborgó, vívódás, dúlás) motivációja nyomán.22

A nő természete, lényegisége a harc: „hadvezetési stratégiáján” egy férfi sem képes kiigazodni; sem a férj, sem pedig a szerető. Hiszen a harc nemcsak az Ondrissal való viszonyra korlátozódik: Winkler Franci sem vonhatja ki magát a hatása alól. E démonikus hatalom lényegét, mely kapcsolatuk folyamán elemi erővel tör felszínre, Winkler is csak úgy tudja realizálni, hogy ref- lektálttá teszi, leírja azt: Veszedelmes egy nő! Ijesztően kiismerhetetlen, s élet- veszélyesen képes kiterjeszteni hatalmát. [...] amint újra és újra hazatalál benne a rontás - akkor csak széttiprást, összeomlást, vért akar látni. Utána pedig bocsánatkérését a vérzőnek." (308-309., kiem. — O.S.) A két férfi fokozatosan jut el a felismeréshez, hogy ez a nőben és nő által dúló végzetes erő, bár tapasztalatként súlyos és elemi erejű, értelmileg mégis megközelíthetetlen. Mi699