Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Irodalmunk és az európai integráció

amit az is bizonyít, hogy mind az erdélyi románok, mind az észak-magyarországi szlovákok, mind a dél-magyarországi szerbek gazdasági és kulturális téren folyamatosan gyarapodtak, és létszámuk is növekedett. Emellett a közép-európai nemzeti kultúrák igen sok történelmi szerepet játszó intézménye: az újvidéki szerb színháztól kezdve a Matica Slovenskán keresztül a budai román nyomdáig a régi Magyarországon tevékenykedett.

A kiegyezés után végbemenő széles körű polgárosodás nemcsak a magyarokat, hanem az ország más nyelvű lakosait is érintette. Talán történelmünk e korszakának a megítélésében kell számolnunk a legtöbb tudatos torzítással és téves beidegződéssel, minthogy a békecsináló hatalmaknak mind az első, mind a második világháború után érdeke volt, hogy Magyarországot kedvezőtlen színben tüntessék fel, a magyarságot a közép-európai régió „bűnbakjának” tegyék meg, és a magyar állam történetéről torzképet fessenek.

A román és a szlovák irodalom is többnyire torzító tükörben ábrázolta a XIX. századi Magyarország életét. A különben magyar származású szlovák költő, Pavel Országh-Hviezdoslav, aki magyar versekkel kezdte írói pályáját, mindig élesen szembeállította a tisztalelkű, szorgalmas és becsületes szlovák parasztot és a gőgös, hatalmaskodó, műveletlen magyar urat. Még élesebb volt ez a szembeállítás Jozef Gregor-Tajovsky regényeiben, a szerző különben az első világháború idején az oroszokhoz szökött és a Cseh Légió alezredese lett.

Hasonló képeket rajzolt a magyarságról a századvég és századelő román irodalma, így a radikálisan nacionalista Eminescu költészete, Ion Slavici regényei és főként Octavian Goga színművei és publicisztikája. Utóbbi az első világháború előtt Bukarestbe távozott, és egyike lett azoknak a román politikusoknak, akik a közvéleményt arra biztatták, hogy a román hadsereg támadja meg Magyarországot, és foglalja el Erdélyt. Valamennyien ázsiai barbár népnek mutatták be a magyarokat, akik ezer esztendő alatt sem tudtak az európai civilizációhoz szelídülni, nyelvük maga is különös vadságról tesz tanú- bizonyságot. Ez a nyelv Eminescu szerint a német nyelv egy változata, mások szerint pedig olyan, akár a „lovaké” (Jimba cailor”). Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a szlovák és a román iskolai tankönyvek is a hagyományos torzképet festik újra meg újra, midőn a magyarságról, a magyar történelemről beszélnek.

Éppen ezért fontos volna történelmünket úgy bemutatni, mint egy hosszú évszázadokon keresztül fennmaradt és életképesnek bizonyult közép-európai integráció történetét, amely integráció a néhány kisebb történelmi korszaktól - így a XIX. század végi, XX. század eleji magyarosítási politikától - eltekintve igazából nem nyomta el a Kárpát-medencében élő nem-magyar népek kultúráját és nemzeti identitását. Éllenkezőleg: teret engedett annak, hogy ez a nemzeti identitás kifejlődjék, hiszen a szlovák és részben a román és szerb nemzeti kultúra bölcsője a régi Magyarországon ringott, amely egyformán hazát adott magyaroknak és nem-magyaroknak, s mint ilyen, az európai multikulturális és interetnikus hagyományok egyik (ma is figyelemre méltó) letéteményese és műhelye volt.

Ugyancsak fontos volna az, hogy mindig kellő megvilágításban mutassuk be a nagyvilág számára történelmünk európai hagyományait és az európai történelmet jótékonyan befolyásoló erőfeszítéseinket. így a középkori Magyar- ország szerepvállalását az európai civilizáció és a keresztény kultúra elter687