Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Irodalmunk és az európai integráció

mozdulattal esőstől várja az elismerést és dicsőséget ott, ahol egy perc múlva jó, ha az első csapdán átesik valahogy.”

Illyés igen keserű, szinte önmarcangoló látleletét Keresztúry Dezső, ismét Balogh József, majd újra Illyés vitaírásai követték. Ezek lényegükben már azokat a szellemi eszközöket és stratégiákat vették számításba, amelyek a magyarság külföldi képének kedvező átalakítása és gondozása érdekében szóba jöhetnek. Keresztúry például így nyilatkozott: „A kép, amelyet Illyés európai hírünkről ad, keserű, lesújtó és felháborító. Mint a helyszínen járt, tapasztalt tanúnak, hozzá kell tennem: lényeges vonásaiban igaz is. A következő lépést azonban - éppen az ügy érdekében - az anyag indulattalan feltárása, a terep higgadt felmérése, benyomásaink és teendőink nyugodt számbavétele felé kell megtennünk, abban az irányban, amerre Balogh József óhaja is mutat. Utána kell járnunk, hol, merre, mit, kik és milyen indítóokokból mondtak és mondanak rólunk. Ki kell nyomoznunk a hírek eredetét, létrejöttük körülményeit, követnünk kell útjukat, le kell mérnünk súlyukat.”

Balogh József második (A nemzet híre és a nemzeti önismeret című) írása azt sürgeti, hogy a közép-európai régió nemzeteire sajnálatosan jellemző na- gyotmondás helyett a magyar történelem megcáfolhatatlan igazságaira és a magyar kultúra elvitathatatlan értékeire kell építeni az „országimázs” külföldi alakítását. A következőket jelenti ki: „A szertelenség és a kérkedés, a nyegleség és a hetykeség helyét minden téren, tehát a külső felvilágosító munka terén is — vagy ott elsősorban? - a komoly és méltó hangnak, a tisztességes érvnek és mindenekfelett: a megtámadhatatlan igazságnak kell felváltania. A valótlanságot és a rágalmat, a hányaveti polémiát engedjük át ellenfeleinknek; mi őrizzük meg azt, ami napjainkban olyan ritka: a szellemi és erkölcsi »magatartást«. A nemzet múltjának és hagyományainak, szellemi felsőbbsé- gének és politikai bölcsességének éppen ebben a magatartásban kellene jelentkeznie.”

Végül Illyés második Hírünk a világban című írása arra figyelmeztet, hogy a magyarság ^mázsának” megfelelő alakítása, javítása bizony a magyar társadalom erkölcsi színvonalának: önismeretének és jobbító szándékának fejlesztését követeli meg. „Igen — mondja Illyés —, belsőleg kell előbb megigazul- nunk, hogy a világ előtt méltán igazolhassuk magunkat a rossz hírek vádjai ellen. Széchenyi nemzetének valljuk magunkat; ne csak szóval valljuk. Hosszú időre szükségünk lesz arra, hogy szinte percenként számba vegyük hibánkat, ha oda akarunk valóban kerülni, ahova ő szánt bennünket s ahova feljutni valóban elég erősnek érezhetjük magunkat. E belső figyelés nélkül hasztalan küszködnénk. A vád egy levágott hydra-feje helyébe szorgos ellenségeink gondoskodnának, hogy mindig száz is nőjjön és még égetőbb tüzet fújjon arcunkba. Ha csak egy propaganda-ellenfelünk volna, még kecsegtethetne valami eredmény. De nagyon jól tudjuk, hogy nem egy van és nem is kettő. Ezekkel szemben csak az állja a tüzet, aki minden gyengeséget és hibát már kiolvasztott magából, vagy ki akar olvasztani. Itt a nemzet viselkedése sem különbözik az egyéntől.”

Ehhez végezetül még a következőket teszi hozzá, a véleménye szerint elkerülhetetlen társadalmi, politikai és művelődéspolitikai reformokra utalva: „A magyar író első feladata még mindig a nép ügyét képviselni s emiatt valami visszavonja attól, hogy fenntartás nélkül a nép felett álló erők munkájában

684