Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Irodalmunk és az európai integráció
„Érthető - mondja Babits ha annyira nemzeti értékek, mint az irodalom, nehezen kapják objektív helyüket. Még nehezebben a kis irodalom, amelynek ismeretlen a nyelve is. Ritka a nagy világirodalmi szemű kritikus, aki fáradsággal akarna utat törni ily kétes és csekély bányákba, mikor annyi gazdag, óriás tárna nyíltan áll lámpása előtt. A kis tárnába politikai vagy faji rokon- szenv szokott csak vezetni: és az nem irodalmi, annál kevésbé világirodalmi kalauz; kritikátlan dicséreteivel még inkább elriaszt.” A „kis” irodalmak ugyanakkor, mindezek ellenére is, időnként átütő sikereket érnek el az idegen környezetben, olyan manapság a világirodalom szerves részeivé vált irodalmakra gondolok, mint a dán, a finn, a portugál vagy az újgörög irodalom. Azt Babits is érezte, hogy a magyar irodalom nemzetközi recepciójának elégtelenségét nem lehet pusztán nyelvünk elszigeteltségével magyarázni: a jelentős huszadik századi sikereket szerzett újgörög vagy finn irodalom nyelve is elszigetelt. Ezért talán érdemes idézni azt a magyarázatot is, amelyet nagy költőnk az átfogóbb recepció sajnálatos elmaradására adott: „Irodalmunk - fejti ki Babits - európai: első királyaink óta teljes akarattal és tudatossággal csatlakozott kultúránk a Nyugathoz, a Kereszténységhez: és régi, pogány kincseit nemcsak kihalni engedte, hanem úgyszólván készakarva irtotta ki, hogy a nyugati kultúra évezredes törzsébe ojtva, egészen új életet kezdhessen. De fejlődése nem volt zavartalan: majd belső reakciók és ellenállások, majd külső háborúk és politikai szakítások választották el választott törzsétől: az ojtvány kókadt, csüggedt, majdhogy egészen levált. Nagy kertészek munkája, mely más fán különös, tripla virágokat, új gyümölcsfajokat hoz létre: itt mind arra kellett, hogy az ojtvány valahogy megéljen. S mikor már végre, véglegesen megélt, s valóban soha nem látott virágai kezdtek fakadni, úgy gyümölcsei érni, akkorra oly messze maradt nyugati szomszédaitól, kikhez szellemben, kultúrában mindig ragaszkodott; oly politikai és történeti sorompók emelkedtek közöttük, hogy ha a magyar híven ápolta kertjében a nagy nyugati fának e szerény bujtásait, olyan hűség volt ez, mint a szegény falusi leányé, kit nagyvilági kedvese elhagyott vagy igazában sohasem gondolt rá.” A külföldi magyarságkép - ahogy mostanában mondani szokták: az „or- szágimázs” - gondozásában, alakításában és javításában, legalábbis az én személyes meggyőződésem szerint, igen sokat tehetne a klasszikus és a modern (a kortársi) magyar irodalom. Természetesen nemcsak a magyarországi, hanem az egyetemes magyar irodalom. Ezen a téren azonban, ha vannak is - különösen újabban - örvendetes eredményeink, a legkevésbé sem számolhatunk be folyamatos és átütő sikerekről. Tulajdonképpen el lehet mondani, hogy Petőfi kivételével nincs jelen magyar író abban a kanonizációs rendszerben, amelyet a kulturális közmegegyezés „világirodalomnak” tekint. Vörösmarty, néhány kiváló francia költő, így Jean Fóliáin, Jean Rousselot, Pierre Emmanuel és mások jóvoltából (a Gara László gondozásában 1962-ben megjelent Le vieux tzigane című kis kötet révén) kissé jelen van a franciák világ- irodalmi tudatában. (Ugyancsak Gara László szerkesztésében adta közre 1962-ben a párizsi Seuil kiadó az Antologie de la Poésie hongroise című kitűnő költői válogatást, amely a Halotti beszédtől Csoóri Sándorig gyűjti csokorba a magyar líra remekműveit, sajnos ez az antológia mára az ismeretlenség homályába veszett, második, bővített kiadása mindenképpen időszerű volna!) 680
