Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Valerij Zalotuha: A muzulmán
maga mellett, megállt, várt egy kicsit és elindult utána. És azt sem vette észre, hogy az autó megállt az úton, amikor a ligetben imádkozott. Bekerekezett a kiegészítő parancsnokság néptelen udvarára, a bejáratnál hagyta a biciklit és bement a papír és pecsétviasz szaggal átjárt, félhomályos, hűvös előszobába. Csend volt és nem volt ott senki. Kolja határozatlanul megrángatta a kilincset, töprengve állt ott egy darabig, majd megkönnyebbült sóhajjal a kijárat felé indult, amikor a hozzá legközelebb lévő ajtó mögül tompa, durva hangot hallott:- Ki az? Kolja összerezzent.- Ki az? - követelt hangosabban és durvábban választ ugyanaz a hang.- Én... — válaszolta Kolja. Úgy látszik, ez elég volt az ajtó mögött lévő férfinek - megcsikordult a zárban a kulcs, és kitárult az ajtó. Szélesen elterpesztett lábbal, a háta mögött összefogott kézzel a kiegészítő parancsnok állt az ajtónyílásban.- Jó napot - mondta Kolja, és mosolyogni próbált. A parancsnok nem válaszolt, két lépést tett az irodájába, így hívta be Kol- ját is. Közben a kiég. udvarán egy egyszemélyes színelőadás zajlott, amelynek szereplője azt hitte, hogy nincs közönsége. Egy ványadt, tejfólszőke kamasz meglátta az utcáról a bejáratnál álló biciklit, körülnézett, lomha járással odament hozzá, megnézte, hogy jól fel vannak-e fújva a gumik, kelletlenül fólcihelődött a nyeregbe és lassan elindult az útjára. Nem nézett hátra, ezért nem látta, hogy elindul utána egy vörös Zsiguli, amelynek kormányánál egy bőrdzsekit és napszemüveget viselő férfi ül. Kolja bement az irodába és megállt a közepén. A helyiség nagy volt és félhomályos a behúzott függönyök miatt. A parancsnok széles léptekkel az egyik ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, és az ablaknál állva, a háta mögött összefogott kézzel mozdulatlanná dermedt. Múltak a percek. Valahol tizenkettőt ütött az óra, valahol pittyegett a rádió és kezdte mondani a híreket. Kolja egyik lábáról a másikra állt. Nagyon el akart menni. A parancsnok még mindig úgy állt ott, mint a faszent. Kolja hangosan felsóhajtott, elszánta magát és azt motyogva, hogy viszontlátásra, az ajtó felé indult.- Állni! - mondta rekedt hangon a parancsnok, és Kolja megállt. A parancsnok megfordult, széles léptekkel egy magas fémszekrényhez ment, a csizmanadrágja zsebéből előhúzott egy csörgő kulcscsomót, kinyitotta a szekrény ajtaját, elővett egy kis kartondobozt, vele együtt az adományozási okmányt, ellenőrizte, hogy megvan-e a kitüntetés, széthajtotta az okmányt, és tompa, meglepő módon felindult hangon olvasta:- Ivanov... Nyikolaj... Grigoijevics... Ezután odaadta Koljának a kitüntetést és erősen, fájdalmat okozva megszorította a kezét. Kolja közelről látta a szemét. Vörös volt mint a baknyúlé, és szenvedő. Kolja csak most jött rá, hogy részeg. A parancsnok határozott léptekkel az íróasztalához ment, lehajolt és egy 636
