Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Pék Zoltán: Zenemester; Nekropoliszi kiküldetés

mintegy húsz év élettapasztalatait és bölcsességét sutba vágva mégis azt tettem, amit boldogult gyermekkoromban: feltárcsáztam a halálozási rovatot. Ha nekem nem jó, hát másnak se legyen az.

Ha jól belegondolok, tulajdonképpen az ok is ugyanaz volt. Merthogy O. elment, és én másnap értettem meg, hogy tulajdonképpen milyen szerepet is játszott az életemben. Ugyanis facérságom első napján nem összetört szívvel ébredtem, viszont délelőtt tízre minden porcikámat átjárta az érzés, hogy kapitálisán unatkozom.

Azért persze fejlődtem is valamicskét. Hamarosan már nem elégített ki, hogy beolvasok pár hetes híreket. Magam akartam újakat írni. Igazi, eredeti nekrológokat. Már a szótól is megborzongtam. Nekrológ; olyan sötét szó, szinte láttam magam előtt a temetőt a kovácsoltvas kapu mögött, jobbra a telihold. Elismerem, a 15 szavas nekrológ nem épp a széppróza csúcsa, de pontosan ezért kihívás. Mint ahogy én ínyenc módra ízlelgettem, úgy talán másnak is ekkora, már-már eksztatikus örömet okoz, ha a fájdalommal tudatjuk előtt a megszokott mélységes vagy őszinte helyett valami új jelzővel találkozik, mondjuk szívszaggató. A halálhír egyfajta zsugorított életrajz, a szavak mögül ki- sejlik belőle az elhunyt jelleme (kitartó típus: hosszú szenvedés után), környezete (maradt-e rokona: szerető család, unoka).

És rájöttem, hogyan fejlődhetnék még tovább. Hogy magam írom a nekrológokat, ez dicséretes. De valahol mégiscsak szolgai másolás, amit művelek, hiszen azért kétszer nem halhat meg senki. Csak egy újabb rögöt dobok a sírhalomra, ez minden. Se nem oszt, se nem szoroz.

Következtetés: élők nekrológjait kell megírnom. Unaloműző játékom ezzel mitikus régiókba emelkednők. Én leszek Thot, a Szavak Megmérettetőjének földi helytartója. Kiválasztok valakit, bárkit, megírom a nekrológját, és attól a pillanattól kezdve sorsa megpecsételtetett. Többé nem szabad ember, csupán pennám rabszolgája, bármit is tegyen, sorsa predesztináltatott. Az én elvárásaimon nem tud túlnőni. Még hogy a szavaknak nincsen súlyuk. („Te csak pepecselsz a súlytalan szavakkal” - O.) Majd meglátjuk. Nekropoliszi tudósítónk jelentkezik.

Félisteni karrieremet nem kapkodtam el. Végre valamit jól akartam csinálni. („Te semmit sem viszel végig” - O.) Ha látná, büszke lenne; ennél végebb már nem létezik a transzcendencián innen, esetleg az üveghegyen túl. Nem voltam a halál angyala, aki csak úgy vaktában mészárol. Gondosan mérlegeltem a tényeket. Kézenfekvő volt, hogy a telefonkönyvvel kezdem. Időt és pihenést nem kímélve böngésztem a se vége, se hossza oldalakat. Először is a nevekre utaztam, s ha az megtetszett, akkor jöhetett a cím, netán a foglalkozás. A jelöltekből listát készítettem, majd ezt a kiválasztott kört csökkentettem tovább és tovább. Időm volt mint tenger, az egyetemig még heteket kellett legyúrnom.

Egyszer aztán a városban járva elkapott a zuhé, és behúzódtam egy kapualjba, menteni, ami. Kész csődület fogadott, egy fél helyet szorítottak kegyesen a szélén, úgy, hogy bal felem kilógott az esőre, ellenben jól nekinyomtak a falnak, jobb kezem a fém postaládáknak szorult. Néztem a neveket (voltak gépelt nevek és kézzel írtak, egyedül állók és családok), és megértettem, hogy ideje kitágítani működési területemet.

Hadd ne részletezzem, hogyan jutottam el a következő stációba. Pedig

617