Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Gyürky Katalin: Játékos bűn, bűnös játék Nabokov művészetében

iránt, s akár ezer versztáról is megérezze, hogy - mondjuk- Szicíliában durván püfölnek egy vékony lábú, bozontos horpaszú szamárcsikót. S ha valóban találkozott egy szenvedő élőlénnyel, akkor az olyan volt, mint ama legendás napfogyatkozás, mikor beáll a megmagyarázhatatlan éjszaka, száll a hamu, a falakon átüt a vér - és úgy érezte, hogyha most - de most rögtön - nem segít, nem szünteti meg a kínt, amelynek létezése a boldogságra ösztönző világban teljességgel megmagyarázhatatlan, akkor ő maga is megfullad, meghal, nem bírja ki a szíve. Ezért aztán állandó, titkos izgalomban élt, már előre megérezte magában az új elragadtatást és az új szánakozást.”21

Ez az idézet első látásra akár Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényéből is származhatna, az abban szereplő szent prostituált, Szonya jellemzése is lehetne. Azonban ez a jelzőkaró ismét az intertextuális szándékra mutat rá több szempontból is. Hiszen, ahogyan azt Lotman megfogalmazta: „szöveg a szövegben - ez egy olyan speciális retorikai szerkezet, ahol az egyes szövegrészek eltérő kódrendszerei hangsúlyos tényezőkké válnak a szöveg szerzői megszerkesztése és olvasói befogadása során. A szöveg egyik szemiotikái tudatosítási rendszeréről a másikra való átkapcsolás valamely belső szei'kezeti határ átlépésével ebben az esetben a jelentés-generálás alapját képezi. Az ilyesfajta szerkesztés természetesen kiemeli a szövegben a játékmozzanat szerepét: egy másik típusú kódolás szempontjából ítélve a szöveg feltételes jellege felerősödik, játékmivolta - ironikus, parodisztikus, teátrális stb. jelentése — hangsúlyozottá válik.”22 Tehát, amikor a nabokovi szöveg ilyen játékos, ironikus formában át- és újraszerkeszti a dosztojevszkiji szöveget, az azt a nabokovi meglátást hangsúlyozza, hogy az irodalom nem lehet világ- megváltó, és ebben az isteni játékként felfogott művészetben világmegváltó szereplőnek sem lehet helye. így ez az idézet Luzsina Dosztojevszkij szent asszonyaihoz képest tanúsított sekélyes magatartását kívánja hangsúlyozni, hasonlóan ahhoz, ahogyan a fent idézett „petyhüdt Napóleon-portré” jelzőkaró” a főhős, Luzsin Raszkolnyikovhoz viszonyított sekélyességét mutatja.

Hiszen a Végzetes végjátékban Luzsina olyan sekélyes Szonya, aki tényleg segíteni szeretne a sakkzseni férjén, azonban minden segítő szándéka természetszerűleg az ellentétébe fordul, amiatt, hogy - Szonya rendkívüliségével ellentétben - egyáltalán nem érti azt, mire is van szükség Luzsin dosztojevszkiji értelemben vett „megváltásához”. Nem érzi és nem érti azt, hogy Luzsint egyedül a sakk teheti boldoggá, úgy véli, éppen a sakk férje legnagyobb ellenfele, és emiatt megpróbálja őt teljesen távol tartani a játéktól. Luzsina szemében így lesz a játék egyenlő a bűnnel, az a játék, amely a férjének magát az életet jelenti.

És hogy mennyire nem érthetik meg a másik regény, a Meghívás kivégzésre főhősét, Cincinnatust sem a közönségesek, azt az ő jellemzésük is kidomborítja. Hiszen a börtönben, vagyis a játék, a „színházi előadás” helyszínén az áthatolhatatlan Cincinnatussal szemben mindenki átlátszó, és mindenki egyforma. Ahogyan Alekszandrov megjegyzi: ,A regény végén az elbeszélő egyértelműen kijelenti, hogy smink nélkül a direktornak és az ügyvédnek ugyanolyan az arca. Ebből következik, hogy mindenki, aki Cincinnatust körülveszi, bizonyára kölcsönösen helyettesíthető egymással — ezt az utolsó epizód is alátámasztja, ahol Pierre úgy ad utasítást az igazgatónak, akárcsak a felügyelő. És ennek a helyettesíthetőségnek az alapján nyugszik

516