Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Hatiasvili Nodar: Pusztaságban
mindig talált rajta valami újat, olyat, amire a festő talán nem is gondolt. A festményt nézegetve kiitta a borát. „De szerencsés az az ember a képen, senki sem zavarja...” - gondolta. Amikor aztán Naum felocsúdott, észlelve, hogy egyedül maradt a pusztaságban, megrémült. O maradt egyedül életben... Nemcsak a döbbenet és a magány rémisztette, hanem a mindig is egyedüllétre-vágyás ilyetén való tragikus bekövetkezte... Naum már régen nem számolta a napokat. A hőségtől és a homoktól teljesen kimerült, s az utolsó reményt is feladta, hogy valaha kijut a sivatagból. Apátiába esett, s még csak meg sem próbált küzdeni ellene. Időnként azon kapta magát, arra gondol, az nem lehet véletlen, hogy életben maradt, ennek így kellett történnie. Magyarázatot azonban nem talált, s mivel nem hitt a természetfeletti erőkben, elhessegette ezeket a gondolatokat. Estefelé a látóhatáron meglátott egy hatalmas fát. A csodálkozástól felegyenesedett ültében, de rögtön átvillant rajta: „Már vizionálok”. Minden erő kiszállt belőle, csak ült, s behunyta a szemét. Aztán újra kinyitotta. A fa továbbra is ott állt. A kép szörnyen ismerősnek tűnt neki, mintha már látta volna valahol. De vajon hol? Kétségbeesetten törte a fejét a válaszon, mintha ezen múlna, hogy amit lát, az valóság vagy látomás-e. „Antiár” - jutott eszébe Puskin verse: ,A forró és száraz sivatag Homokján őrködik soványan A rettegett fa: Antiár, A mindenségben egymagában.” (Franyó Zoltán fordítása) Kinyitotta szemét, felállt és maradék erejét összeszedve odavánszorgott a maga Antiárjához. A gigászi fa árnyékába érve, annyi nap után végre ismét hűvöset érzett, a rátörő éi'zésektől hirtelen térdre rogyott. „Biztosan igen jó lehet egy nagy ember árnyékában is” - ötlött fel benne. „Mik nem jutnak az eszembe” - álmélkodott, hiszen hosszú ideje most először kezdett el ismét gondolkodni. „Mi jöhet még ezután?” - kérdezte fennhangon, talán magától, talán a fától. Régi, diákköri szokása szerint azonnal válaszolt is saját kérdésére, de most nem a társaihoz, hanem a fához intézte szavait. ,Égszakadás, földindulás..., égszakadás...” - ismételte lassan, s körbenézett. Kutat látott meg. Egy szempillantás alatt mellette termett, s belenézett. A kút mélyén víz csillogott. Naum csak nézte, nézte a vízfelszínen táncoló fodrozódást, mint akit megigéztek. Bedobta a vedret a kútba. Először az olajozatlan csörlő hangja hallatszott, majd a vízbe hulló vödöré. Ettől a zajtól Naum életre kelt. Szélsebesen felhúzta a vödröt, szájához emelte, mohón inni kezdett. Majd lassabban ivott tovább, úgy ízlelgetve minden kortyot, mintha az a legdrágább nedű lenne. Aztán, mint a régészek, a maradékot a fejére locsolta, s túláradó örömében Naum kiabálni kezdett: „A víz maga az élet! Persze lehet, hogy Te is tisztában vagy ezzel, kedves Antiár, csak már megszoktad, s nem is törődsz vele. Tudod, Antiár...” - könnyű 50
