Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Hatiasvili Nodar: Egy hópehely

tisztábban hallható muzsikára lesz figyelmes. A növényvilág hálaéneke ez. Akkora hatást gyakorol rá, hogy érzi, megint könnyebb lett - újabb könny­cseppé hullott a földre. Elhatározza, ad még egy kicsit magából, ám hiába erőlködik, nem bír több könnyet kisajtolni magából. De hiszen végül is hópe­hely és nem esó'csepp, s értelmetlen olyan dolgot követelni magától, amire nem képes. Megkönnyebbül, de továbbra is azon kesereg, hogy gyengesége miatt el fog némulni a csodálatos muzsika, ám a zene mégsem ér véget. Először nem akar hinni a fülének, de mikor meglátja, hogy a földre könnyzápor hull, öröm fogja el. A földön tehát folytatódik az ünnep, tehát neki is része van benne. Törékeny kis teste beleremeg a gondolatba:- Biztosan arra születtem, hogy boldogságot hozzak a virágoknak, a fák­nak, a füveknek..., s minden élőlénynek.- De mi magunk honnan jövünk? S miért van az, hogy egyszer esőcsep­pek, egyszer pedig hópelyhek jönnek a világra? Ahópelyhek szebbek, biztosan ezért vannak kevesebben, az esőcseppek szerényebb külsejűek, ezért lehet belőlük több. A szépség ritka dolog. Miért csak akkor hozunk örömet, ha hó- pelyhekké alakulunk? De hát mégis, honnan származunk? Azt beszélik, az emberek könnyeiből. Ilyen sok bánat lenne a Földön? - Nem, ez lehetetlen! - gondolta magában Hópehely. - Az emberek nemcsak bánatukban, hanem örömükben is sírnak. - Már rég feltűnt neki, hogy az esőből meg lehet álla­pítani, milyen könnyből van. Ha szemerkél, az kis bánatot jelent, ha ömlik, nagyot. Mikor villámlik és mennydörög fiatalember sír, a tartós eső vigasz­talan bánatot jelez. Ha süt a Nap és esik az eső, akkor az emberek örömükben sírnak. - Ez ritkán fordul elő, de Hópehely mindig meghatódik, ha látja a meleg esőben ugrándozó gyerekeket, akik mezítláb tapiskolva a pocsolyákban ezt éneklik: Hess, felhők, záporok, Hetedhét országba indulok, Istennek imádkozni, Krisztusnak hódolni. Az életben minden mindennel összefügg, mindennek megvan a célja. Az enyém vajon mi lehet? — kérdezgette magát szakadatlanul Hópehely, de se­hogy sem tudott válaszolni magának. - Az emberek sírnak, szenvednek és örülnek. A könnyek esővé változnak, hogy megitassák a Földet, s életet ad­janak az élővilágnak. A kör nélkülünk is bezárni. Akkor mi hópelyhek mivégre vagyunk? - Hópehely megbékélt a gondolattal, hogy még nem tud válaszolni erre a kérdésre, s még élnie kell egy kicsit, hogy feleletet kapjon, ám ekkor hirtelen egyre több és több hópehely kezdett megjelenni körülötte. Már alig tudott egy kis helyet találni, ahol meghúzhatta magát, sőt hamarosan még állóhely is szűkösen akadt. Egyre tisztábban lehetett hallani a vének hangját: - Mennyivel jobb volt régen. Lehetett sétálgatni, pihenni, ismerkedni. Most viszont valahonnan itt termett ez a hebehurgya, neveletlen csőcselék. Mind­egyik rohan valahová, tolakodnak, pimaszkodnak. Nem úgy van már, mint régen. De a legmeglepőbb a mai világban az, hogy azok is, akik régebben jók és udvariasak voltak, úgy átalakultak, hogy aljasságban, pimaszságban, ha- rácsolásban még a többieket is felülmúlják. - Innen is, onnan is hangok hal­latszottak: 491

Next

/
Thumbnails
Contents