Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Prágai Tamás: A prédikáló szék
egyszer szemhéjai alatt az álom, de a pillák között megakadt félúton. Félálom - vagy fél ébrenlét — határán a látás különös alakzatai tápászkodnak föl, bibliai és mocsári szörnyek szuszognak a félhomályos terem hideg sarkaiban. Jó svádájú ember a legátus, mondanád, ha ismernéd, lefogadom. Elvégre van ízlésed: ezt abból is látom, hogy érdeklődéssel olvasod A prédikáló szék című történelmi regényt. Nyugodtan helyezkedj kényelembe, és szüntess meg minden zavaró tényezőt. Összetett szövegvilágba hatoltunk, és a kép lassan kezd derengeni... hajnalodik a berek határán, a vízi utak felett a könnyed su- hanású teret madársereglet ébredő hang-kavalkádja tölti be.- Jó svádájú - hallatszik egy helyeslő megjegyzés a félhomályból —, és van benne virtus. — Tetszene a nőcselédeknek - teszed hozzá, és megjegyzésed élettapasztalatról árulkodik; de, vélem, a nőcselédek azért megjegyeznék: csak olyan szögletes ne volna... — Mi az, hogy szögletes?! - háborog a kecskebőr kerevet szélére telepedve a babócsai udvarház számtartója, aki (már tiszte szerint is) legelőször ébred a jeruzsáleminek nevezett András úr udvarházának földszinti szobácskájábán, és akit mindenki Kócs Pistának hí’. - Mi az, hogy szögletes? — kérdi ismét, pedig mennyivel könnyebb neki válaszolni, aki ott van; és mennyivel nehezebb dolgunk van nekünk, akiket a kérdés elhangzásától hét évszázad választ el. És miközben ezen tűnődünk, alig haladtunk a történetben három sort előre. Meg kell jegyezzem: jó svádájú ember a kulcsár is. És ráadásul legény, bár agg — ez pedig számít. Jár is a nőcselédek után szorgalmatosán.- Meghűl a szájában a böjti hal - feleli a kulcsár, vagyis a számtartó maga elé dörmögött, a hajnal félhomályát éppen csak összemaszatoló kérdésére valami nőcseléd, Retec Rozi nevű, félig kimondva, félig megálmodva a választ az udvarház hideg kőlapokkal kirakott, szuszogó csendjében. Nem várt erővel, nem várt felhanggal érkezik a válasz:- A vén kurva! - jegyzi meg foghegyről, félve a kulcsár (Retec Rozinak boszorkány híre van az emberek előtt), és posztópapucsa után tapogatózik a sötétben, hogy a hideg kőre meztelen, fájós lábát, sajgó bütykeit ne kelljen letennie, majd valamivel bátrabban, a nyomaték kedvéért megismétli: — Az a vén kurva! Osztrardusz reméli, hogy el tud még aludni. Bolognában mindig szundított egyet a hajnali imaóra után a kancellárián, a tabernákulumra dűlve. A tabernákulumnak hűvös tapintása esik hajnal felé. Nedves és nyirkos, mint a böjti hal. A babócsai hajnal azonban nem adja meg a szendergés hűvösségét, a nyugalmat; nehéz és nyomasztó gondolat telepszik Osztrarduszra. Nem az Alom, hanem a Rontó: rossz előérzet szállja meg. És valóban - a vastag tölgyfaajtó mögött valami csosszan, éppen csak hallhatóan... valami, megbocsáss a szóért, perceg... és most, ebben a pillanatban talán éppen a percegő visszafogottság gyanút keltő! Mintha az ajtó előtt valaki arra ügyelne, hogy jelenlétét gálád módon ne árulja el! Hogy titkos szándéka a pirkadat félhomályában és csendjében rejtve maradjon! Dühítő. Nehéz lenne eldönteni most már, hogy a csosszanás ébreszti föl a pápai követet, vagy Osztrardusz már eleve megérezte, hogy valami csosszanni fog, és így tulajdonképpen nem a zaj, hanem saját megérzése ébresztette föl. Azt hiszem, megérted, ha nem akarok leragadni ennél a kérdésnél. Fölébredt, 406
