Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - A. Németh Ibolya: Önarckép
- Kopott bánat. Mit érsz vele?- Örökké az enyém. Szemem sarkában a ránc, szájam sarkában a vonás most már mindig őt őrzi. Már nem haragszom rá. Azt hiszem, megbocsátottam neki.- Még nem. Majd, ha őt sajnálod, nem magadat. Talán akkor. Majd ha újra szerelmesen gondolsz rá. Majd, ha nem a mostani szomorúságod, hanem a régi boldogságod lesz fontosabb, majd akkor bocsátottál meg neki. És majd akkor ér véget a te szenvedésed is.- Hosszú Kálvária. És súlyos a kereszt. Belerokkanok.- Meglehet. De nem akárkit cipelsz. És ne feledd, neked még dolgod van! ígéretet tettél neki. Hát rajta! Állj fel!- Remeg a lábam és összecsuklik.- Próbáld újra! Sikerülni fog!- Értelmetlennek érzem.- Majd később megérted. Most indulj! Az asszony nehéz léptekkel poroszkált. Válla meggörnyedt, szeme riadtan kémlelte a tömegnyi pusztaságot. Magány bélyegezte arcán az egyedüllét keserű vonásait hordozta. Szíve rácsok között verdesett. Szabadult volna néha, de a rács hideg volt, és kemény. Nekicsapódott, és véresre sebezte magát. Inkább a kalicka alján gubbasztott. - Mindig egyedül. Mindig egyedül - zörögték lépései. Az ég felé emelte arcát. Szeme azt kutatta, kiből, miből meríthetne erőt. A nyüzsgő parkban süvített körülötte a csend. Rab madár volt, rozsdamentes acélkeretben. 2001. szeptember-október Az asszony egy szakadék alján kucorogva tért magához, amely mély volt, akár egy kút. Derengő világosságot látott, talán elmosódó hangok is megütötték a fülét. Sejtette, hogy hiába kiabál, nem hallja meg senki. Azért megpróbálta. Sokszor próbálta. Aztán rájött, hogy csak azt hiszi, hogy kiabál. A lelke jajongott, a torkán nem jött ki hang. - így bizony nem tehetek szemrehányást senkinek - gondolta. - Honnan is tudhatnák, hogy elveszett vagyok? Megpróbált felegyenesedni. Nehezen sikerült. Olyan régen gubbasztott már, hogy szinte beleszédült. Felnézett a szakadék oldalán. Kilógó gyökerek biztatták a kapaszkodásra. Néhol csúszásnyomok látszottak. Halvány emlékképek derengtek a fejében, hogy többször megpróbált már innen kijutni. Hogy még mindig a szakadékban volt, azt bizonyította, hogy kísérletei sikertelenek voltak. Mély levegőt vett, fohászkodott egyet, és belekapaszkodott az első gyökérbe. Felhúzta magát a ravatal mellől. Érezni vélte a selyem szemfedő hűvös simítását. Továbbkapaszkodott. Elhaladt a Magány mellett. Amaz gúnyos vigyorgással figyelte súlyos erőlködését. Mintha előre tudná a harc kimenetelét. Összeszorította a száját. Most nem adja fel. A magukat kínáló gyökerek síkosak, csúszósak voltak. Látszott rajtuk, hogy innen sokszor esett vissza. Túljutott rajta. Ez erőt adott neki. Egy szinttel följebb a hajdanvolt barátok arca 397
