Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

itt szinte egy lélek se, csak néha siet át valaki a látóteremen. Anyuka kislánykát ráncigálva maga után, néhány röhögő', hangoskodó gimnazista srác óriási hátizsákkal a hátán, vénasszonyka a piac felől, túl hamar megkomolyodott, öltönyös fiatalember, mindenféle lány.

A hideg néhány fagyos hét után végre enyhülni látszik, már-már melegem van a vastag pulcsiban, az égre hányt hatalmas felhőcsíkokat vörösre, narancsszínre, rózsaszínre festi a lassan kihunyó nap. A panelházak fölött már ott függ hatalmas biliárdgolyóként a telihold.

Öklömre támasztott homlokkal ülök, várok Fannira, de ő késik, öklömre támasztott homlokkal ülök, mint aki erősen töpreng, de nincs egy ép gondolatom se, csak ilyesmi, hogy „még húsz másodperc harminchétig”, meg „ni, ott egy hangya”, és „ha negyvenötig nem jön, elmegyek”. Aztán negyvenhatkor felhívom mobilon, és azt mondja, mindjárt ideér, bocsi, későn kezdett készülődni. És akkor már nézem, vajon ő-e az, aki ott befordult a sarkon, de nem, mert ő máshogy hordja a haját; vagy ő-e az, ott a piros autónál, de nem, mert ő alacsonyabb; vagy ő-e az, aki ott a patakparton jön, de nem mert, vagy mégis?..., de nem, mégse. És észre sem veszem, hogy már itt jön a kavicsos ösvényen, és megáll előttem, szia, mondja, zsebredugja a kezét, most mi legyen, kérdezi.

Mikor kijövünk a moziból, már tök sötét van, olyan minden, mint a filmben, minden egyszerű és egyértelmű. A Fő téren sétálunk, halkan beszélgetünk, homályos kirakatokat nézegetünk, ahogy nő a hideg, ráadom a széldzsekimet. Leülünk a fekete Perint-parton, én filozofálok és viccelődök, játszom a rám osztott szerepet, követem a rendező utasításait, bár nem igazán tudom, mit akar kihozni ebből az egészből, ennek így semmi értelme, mondom magamban. Azért csak megfogom Fanni kezét, ahogy a rendező parancsolta. Állunk valahol néhány parkoló kocsi és néma panelház között, és a teliholdat nézzük, meg az űrként tovaúszó sötét felhőket. Fanni rámnéz és én fogom a kezét, ő meg mosolyog, én meg nem értem, mi lesz ebből az egészből.

Felmegyünk a panel tetejére, ahol lakom, lebámulunk Szombathelyre hat emelet magasságból, látjuk az egészet, a Meinl-t, a Pogi Házakat, a Centrált, a rendőrséget, a TESCO-t, a Fő teret, a fősulit, Ildi új lakását, a kórházat, az összes TOBI-graffitit, a Gayer-parkot, a mozit, és (ahogy a rendező fogalmaz) látjuk egymást, és a rendező utasítására, mi lesz ebből? megcsókolom. Bizonytalanul viszonozza, a szemébe nézek, de nem tudok kiolvasni belőle semmit. Megcsókolom megint, a csípőjére teszem a karom és még közelebb húzom magamhoz. A kamera távolít, fények robbannak mögöttünk, kék, sárga, fehér, vörös és erőteljes szimfonikus hangorkán. Happy End.

32