Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 4. szám - Tüskés Tibor: Weöres Sándor és Martyn Ferenc

igen tetszettek a tervek, elég komplikált, gazdag sorozat ez, bárha költségesnek tűnik (nekem) - a színházat ez a része nem érdekli, inkább az foglalkoztatja, hogyan szerzi be az anyagokat. (A kínai börtönőr vállán közel száz kulcs, zsebéből is kulcscsomók lógnak. A kelta női figurában jó hasznát vettem írországi ismereteimnek.)” A színpadképek valószínű elvesztek, a húsz lapot megtöltő kosztümterveket a Szombathelyi Képtár őrzi. Egy-egy lapon két- három szereplő öltözékének és kellékeinek a terve látható. (Például: Pávaszem és Paprika Jancsi; vagy: Kelta katona, A púpos, Szerecsen katona.) A feladat láthatóan megragadta a festőt, belehelyezkedett Weöres mesevilágába, és változatosságukban is teljes illúziót keltő, középkori hangulatot árasztó jelmezeket tervezett. Az alakok mellett a művésznek a ruhák színére vonatkozó írásos utasításai olvashatók. Az 1979. március 9-i ősbemutató előadásnak egy megismételhetetlen különlegessége volt: a mű mindhárom alkotója személyesen megjelent, és egymás vállát átfogva köszönte meg a közönség tapsát. Talán egyszer megszületik egy olyan könyv is, ahol Weöres mesejátékának a szövege mellett illusztrációként Martyn fekvő téglalap alakú, többnyire ceruzával készült és vízfestékkel színezett rajzai lesznek láthatók.

Weöres Sándorra termékenyítőén hatott Martyn művészete, és a festő világát gazdagította az a kapcsolat, amely a költőhöz fűzte. Ha korábban a tizennégy évnyi korkülönbség talán nagy volt is közöttük, nem jelentett elválasztó falat találkozásukkor. Idős korukban pedig emberileg még közelebb kerültek egymáshoz: a barátság még melegebb és személyesebb lett. Amikor 1978-ban a művész nyolcvanadik születésnapja előtt a Budapesti Történeti Múzeumban megrendezték Martyn életmű-kiállítását, a festő Weöres Sándort kérte meg a kiállítás megnyitására. Weöres a korábbi verses tisztelgés után ezúttal esszéisztikusan és roppant tömören fogalmazta meg véleményét a Martyn-jelenségről. E művészet belső feszültségét és egyéniségét most is abban a kettősségben látja, amely „benne szét nem választhatón / vegyül és alakul”, amelyet már abban a tíz évvel korábbi tisztelgő versében ezzel a két helynévvel metaforisztikusan jelzett: ,Albi és Hosszúhetény”. Most ugyanezt a kettősséget a „párizsi modernség” és a .hazai motívumok” együttes jelenlétében látja, és művészettörténészeket megszégyenítő pontossággal, tömörséggel és világossággal írja le:

.Martyn Ferenc gyűjteményes kiállítása láttán szükségünk lenne arra a naiv ámulatra, melyre a mai ember már aligha képes. Itt láthatunk olyan sokoldalú és nagyerejű vallomást a világról, vagy parafrázist az élethez, amihez foghatót jelenünkben hiába keresünk - Picasso ennyire változatos, Goya ennyire hatalmas, Ucello ilyen ritmikus.

Ifjúkoromban Martyn művészetét absztraktnak, nonfiguratívnak nevezték - ki helyeslőén, ki felháborodva. Pedig nem absztrakt, hanem konkrét: festményei, plasztikái mind önálló tárgyak, mint egy alma vagy egy káposzta. Nem is nonfiguratív: képeiben ott rejlik egy vagy több emberalak, vagy tengerpart, vagy használati eszközök átalakult ábrái, vagy valami más a hétköznapjainkból és ünnepeinkből. Ritkán ábrázolt naturálisán: a dolgok szerkezete, ritmusa, dinamikája jobban érdekli, mint sztatikus látványa. Azzal, hogy a merev látványt feláldozza a mozgásért, amennyit távolodik a látszólagos naturától, lényegében annyival reálisabb. Zene hatja át a világot; Martyn ennek a mély és örökös zenének vonalakra, színekre fordítója.”

339