Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 4. szám - Cs. Varga István: "Beszédes képek"

néziások lennének, úgy grasszálnak a politika, a közélet fórumain. Másrészt az identitásukat vesztett emberekről szól, akik saját és közösségi értékeiket nem ismerik, jóhiszeműek, hiszékenyek, félrevezethetek, becsaphatok.

A Duna mentén ciklus verseiben az élők sorából eltávozott barátait, a mintaadó költő- és festőművész elődöket idézi meg. Itt is, mint előző köteteiben is megjelennek a soproni barátok: „Betonmagányban szédeleg haza / velem az ország az Ikva-partra / A nap akár az álláskereső / didereg az ázott plakát előtt / Barátaim elkomorult a lét / dúdolja Sopron virágénekét.” AKlauzál utca 30 című versében Sipka Sándor irodalomtörténész tanár dolgozószobáját hozza közelségbe, ahol egykor többek között gyakori vendég volt a Hódmezővásárhelyen tanító Németh László és a városnyi szeretettel körülvett asylumban időző Pilinszky János is.

Az Anekdoton című versében konfesszionális erővel valló és vállaló lélekkel állít emléket ízes Mihálynak, a Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiuma egyik alapítójának, a tehetséges, kallódó, tragikus sorsú költőnek. Ebben a nyomtatásban sokáig meg sem jelent versében mélységesen azonosuló szeretettel idézi ízes Mihály alakját, sorsának tanulságait, nemet intésbe szelídült lázadását a kiszolgáltatottság, a hit- és szeretet nélküli közönyös világban: „Miska! (...) Ha még időnként a túlsó partról visszanézel, láthatod, / ki köt alkut a csönddel, s akikre vártál, nem jöttek el (...) Testem megrepedt nádszál. írd fel a túlsó part / márványkövére, hogy sorsom determinált."

A harmadik versciklus, az Északi utakon nyitó prózaversével, a Fekete- Kék ország montázs-vallomásával a reformkor egyik előkészítőjére, Felsőbüki Nagy Pálra emlékeztet. Idéz a nagy előd országgyűlési felszólalásaiból, tudatosítja az utókorral Széchenyi méltatását: „Nevét hálával és tisztelettel kell minden magyar embernek említeni.” A prózavers egyben intelem is: bár Felsőbüki Nagy Pál sírja fölött kék az ég, a fenyő is kék, ,Kéklik körülötte az idő, a homályba tűnt múlt”, mégis ,fekete a hálátlan feledékenység fátyola”.

Valóságtapasztalat húzódik meg a háttérben, a költő a „rendszerváltó” jelenkori demokrácia álnagyságaira utal, azokra, akiknek semmi sem drága. A közügyek felemás képviselőinek nincsen önkontrolljuk, a polgári demokrácia iránt felelősségérzetük. Nagyon sokan élik a „kívántatások korát”, a fogyasztói társadalom csapdájában mind több haszonra kívánnak szert tenni, és hiányos műveltséggel, felkészületlenül is vállalkoznak közfeladatok ellátására. Ezek ma is kiabálnák Felsőbüki Nagy Pálnak az országgyűlésben: „Ne bolondozzon!” O pedig most is azt válaszolná nekik: „... az igazi mértékben való adó adózónak nem nyomorúságára, hanem boldogságára szolgál. Ellenben, ha az igaz mértékét általhágja, nem a polgári boldogságnak, hanem a köznyomorúságnak eszközévé válik.”

A Ha volna ki szép szavakat keres a kötet záró ciklusa. A profánumban is jelen lévő szakralitás figyelhető meg az Istenhez hasonlatos című nyitóversben. A Határfa című mű prózaverse, amelyet Szabados Tamás többször is sugárzott tévéfilmjéhez készített: számadás és emlékezet. A költő a Trianonban megcsonkított Nyugat-Dunántúl földrajzi valóságáról, a szétszabdalt „tájhaza” emberi és tudati vonatkozásairól sem feledkezik meg. A háromszáz éves tölgyfával tudatosítja: „Állt, amikor elnehezültek az egek, aknáktól volt terhes a föld, s a határőrök puskacsövén fehérlett a dér, s az ágai alatt ember-üres volt a tér.”

331