Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Kelemen Lajos: Írjunk szeretetből
A Kosztolányi-képhez és a Felesége könyve című írások különböző nézőpontból, de egyaránt gazdagon mintázott portrék a tökéletességet űző íróról, úgy a harmadik dolgozat, az Egy mindenki ellen, alighanem valamivel szaporább kritikusi szívdobogással készülhetett. S már témájánál fogva is több benne a feszültség. A különben körültekintő esszé Kosztolányi Adyról közreadott nevezetes vitacikkét, illetve a cikket követő, indulatoktól sem mentes polémia utóéletét ismerteti, arra hivatkozva, hogy a „Kosztolányi elítélésével végződő elemzéseknek (...) lassan vége”, s az újabb vélemények „mindinkább meg- magyarázhatóvá teszik Kosztolányi föllépését.” Mohai V. részletesen foglalkozik az ominózus gúnyirattal, amelyben Kosztolányi kegyetlenül nekiment Adynak, s ahogy az iménti idézetből is kiderül, nem rejti véka alá, mit gondol az idestova nyolcadik évtizede tartó vitáról. És az olvasónak mégsem kell azt éreznie, hogy helyette foglal állást a szerző, aki van annyira bölcs, hogy másokat meghallgasson, és van annyira nagylelkű, hogy hangot is adjon mások vélekedésének. Általában is elmondható, hogy Mohai V. Lajos tartózkodni igyekszik a berögződött, mindenkorra érvényesnek vélt formuláktól. Aki elolvassa a Jókairól vagy a Mészöly Miklósról szóló fejtegetéseit, tapasztalni fogja rugalmasságát. Az utódban az őst, vagyis Mészölyben Jókai és Krúdy szellemét találva sem lódítja azonban túlságosan messzire a gondolat. Az embernek az az érzése, hogy nagyobb benne a hajlam a töprengésre, mint a kategorikus ítélkezésre. Előbb megszereti, és csak azután veti papírra témáit; ha azt nézzük, kiket is vett számba — Hrabaltól, Kosztolányin, Mándy Ivánon, Ottlik Gézán át Szerb Antalig, és a krimiirodalom bőven kitárgyalt klasszikusaiig -, fogékonyságának irányából is egy lírai alkatra következtethetünk. Ez a természet, no és a jelentőségre törekvő, frappáns fogalmazás (amelyen sehol a penzum kölönce, az íróasztal fölé görbedők fáradozása), úgy állítják elénk, hogy elhisszük: minden egyes írása kedvező alkalomból - hogy ne mondjuk: ihletből született. És csakugyan, Mohai V. esszéiben nemigen találhatni nyomát a magasról nyilatkozó tudálékosságnak. Műhelye nem problémákat munkál meg; a divatos fogalmak gabalyába buktatott szövegekkel szemben, nála egy-egy bonyolultabb gondolatért vagy tételért az olvasás sok árnyalatú élménye áll helyt. Már csak ezért sem eshetett nehezére fittyet hányni a komolykodó esszéista magatartásra, amely gyanakodva és megvetéssel szemléli például a bűnügyi regény műfaját. Bizonyára igaz, hogy Agatha Christie, Raymond Chandler, Ross MacDonald, Erie Stanley Gardner, Georges Simenon, John le Carré (tüzetesebben őket veszi szemügyre Mohai V. Lajos) nem az irodalom netovábbja, bár egyi- küknél-másikuknál a nyilvánvaló piacképesség korántsem jelenti a nagyság hiányát. Hogy a némiképp gyanús műfaji öltözetbe bújtatott talentum mégiscsak megismerszik, arra épp Chandlert méltatva mutat rá: ,Sokan kapcsolódnak hozzá, sokan nyertek valami módon ösztönzést tőle a modern magyar li- teratúra első vonalából is: így Ottlik Géza, Lengyel Péter, Hajnóczy Péter és Petri György mellett (...) Tandori Dezső, aki az amerikai író nagyságát a hatvanas évek óta evidenciaként kezeli.” Lehet, hogy a krimik detektívhőseinek inspiráló szellemisége, lehet, hogy a filoszi kedély a ludas benne, mindenesetre a Pletykák Ottlik körül című dolgozatában kicsit Mohai V. Lajos is nyomozónak szegődött. Ismeretes, hogy 284
