Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - Műmelléklet
Rejtélyes analógiák Vázlat Bak Imréről Amikor néhány esztendeje az új festőgeneráció elméleti képviselője - gondolom, pozíciónyerés céljából - kemény támadást intézett az akkor középgenerációnak számító, de hovatovább klasszicizálódó avantgárd elődök ellen, legélesebben a szelíd, a pályatársak iránt mindig figyelmes Bak Imrét támadta. Annak ellenére, hogy érvei elég szánalmasak voltak, jól választott: Bak Imre festészete valóban megkerülhetetlen az utána következő generációk számára. Megkerülhetetlen szakmai ismerete, tájékozottsága, szellemi attitűdje, kristályosán tiszta kifejező- készsége, és nem utolsó sorban következetessége, amely minden kísérletező kedve ellenére megtartja Bak Imrének. Egy Bak Imre-képet nem lehet összetéveszteni senkiével - származzék az bármelyik korszakából. Ma, amikor már életének hetedik évtizedében jár, ezt biztonsággal kijelenthetjük. Legújabb képei is ezzel a következetességgel nyűgöznek le első pillantásra. Bennem a nagy monokróm színmezők korántsem csupán az amerikai colourfield festészetet (Hans Hofmann és vidéke) idézik, de éppen saját konceptualista korszakának hasonló „jel-mezőit“ - akár egy előrefutás visszaigazolásaképpen. Természetesen tudom, ezek a színmezők a szín intenzitásának a lehetséges kifeszítései - mondhatni a szín-tér igényével. (Akár színtér áthallással is!) Szín által is megkonstruálni azt a virtuális teret, amelyben egyáltalán a festői esemény megtörténhet. Szándékosan választottam a konstruálni szót, mivel az építkezés - úgy tetszik - minden értelemben szembeötlő vonása legújabb munkáinak; hogy egészen pontos legyek: a komponálás egyértelműen erre fut ki, akár tájat, városképet vagy csendéletet imitál is szerkesztése. Ugyanis mintha egyszeriben újra szerephez kívánná juttatni a hagyományos ábrázolási közhelyeket - kipróbálva abban a sajátos koordinátarendszerben, amit az ő elvont nyelvezetű művészete jelent. (Persze, erre is láttunk korábban példát; teszem azt „posztmodern-flamboy- ant“ korszakából, amikor de Chiricót idézte.) Ha pedig - ámbár zárójelben - ide keveredett de Chirico neve, óhatatlanul gyanakodnunk kell Bak Imre metafizikai vonzalmaira. Tántoríthatatlan ragaszkodása a tér mindenkori kitüntetett jelzéséhez pontosan arról árulkodik, hogy részint tudatában van a festészet (és egyáltalán nem csupán az absztrakt festészet) lényegéből fakadó metafizikai alaphelyzetével, részint pedig ő a szellem létterét keresi, amely - szükségképpen - csakis metafizikai lehet. Amikor tehát tájat, városképet, csendéletet (ide Morandi nevét kell leírnunk, miként ő maga teszi) konstruál saját mértani formáival monstruózus szín-terében, akkor ez a metafizikai tér sejlik föl, válik nyugtalanító, máskor meg kiegyensúlyozó érzésünkké, élményünkké. Fábián László
