Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Fűzfa Balázs: A magyar költészet néhány cseppje

- újabb költészeti lehetőséget megmutatva - jellemző tárgyaival együtt: hajókkal, pontosabban gályákkal.

A költő mindvégig a versindító metaforára építi mondandóját. A szöveg végén ez a kettőskép allegóriává bomlik, s ha még mindig nem értenénk, Petőfi az utolsó szakaszban ki is fejti a pontos mondandót. De a túlzott oktató célzat nem okoz esztétikai veszteséget, mert a vers szavai mögött ott érezzük a forradalmi hangulatot, a lelkesedést. Nem azért, mert ismerjük a dátum szerinti történéseket, hanem azért, mert a vers jól van megírva”, vagyis a benne foglaltakat nem lehetne másképpen elmondani.

Különösen érdekes, ahogyan a költő váltogatja a megszólított nyelvtani személyeket, illetve igen gyakran alkalmaz felszólításokat. A beszédpozícióváltás egyértelműen a romantikát jelzi, ez a zaklatottság is aláfesti a vers stiláris és tartalmi szenvedélyességét.

Ebben a költeményben a víz köré épülnek a jelentésmezők, de a szövegben benne van a meder képe által felvillantott jelentésmozzanat is („mélységes”). Az eddigiekhez képest további újdonságot ad a hajó-gálya allegorikus kép toposzszerű felhasználása (Berzsenyinél másképpen, de igen fontos szöveghelyen jelenik meg ugyanez az állandósult jelentésű költői kép, az Osztályrészemben: „Partra szállottam. Levonom vitorlám...”).

Víz (és annak különböző megjenési formái) — part - vízen lévő tárgy s a közöttük lévő viszonyok jelképei ekként formálják a magyar költészet néhány jellegzetes, korszakhatárt és ízlésformát, stílusirányt jelző költeményének világát a XIX. század végéig.

A XX. század elejének nagy költészeti forradalmát elindító - új költészeti paradigmát teremtő - Ady Endre verseiben aztán egybeépül mindaz, amiről eddig szóltunk. Összetett képekből szerveződő szimbólumok veszik át a szövegszervezés feladatát. Most már minden szó és minden írásjel többet mond önmagánál: „megszűnik” a szöveg elsődleges jelentése, s helyét a bonyolult jelentésmozgások veszik át. Már nem elég hátulról visszafelé is olvasnunk a verset, hogy megértsük a műegész mondandóját, mint például Berzsenyinél vagy Kölcseynél, Vörösmartynál. Most már egyszerre kell ,látnunk” - inkább talán: érzékelnünk - az egész szöveget (a szövegegészt). Fölerősödik a vers zeneisége, hangulatisága, gazdagodik szín- és ritmusvilága - ez utóbbi végtelenül egyedivé válik (Adynak szinte nincs két egyforma verselésű költeménye).

A metafora középponti helyét átveszi a szinesztézia - különböző érzékterületeket egybekapcsoló költői kép -, az egyszerű mondat helyét a hiányos, a tagolatlan sóhajtás, a kijelentését a kérdés, a felszólítás, a felsorolás és az ismétlés, a csöndét az átok, a magasságét a mélység. Mindent elfed a hiány, aztán a szorongás. Először az akarat, aztán a félelem: sorstól, történelemtől, betegségtől, kegyetlenségtől, kiszolgáltatottságtól: a másik embertől.

A századelő hozza el az individuális szózatok idejét (sok más mellett Babits A lírikus epilógja című kötetzáró ars poaticájára, Kosztolányi Négy fal között című kötetére és az alább közölt Ady-versre gondolunk), melyek azonban végül is mind közösségért sóhajtanak vagy kiáltanak:

165