Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - Gál Ferenc: Ódák és más tagadások (vers)

Amikor mégis felébred és világosan tudja, hogy mit is szeretne, és szemei a barnától a zöld felé tolódnak, jusson eszébe, hogy ha mégis erre járna egyszer, nálam nyugodtan elalhat, a tetőgerendákat magam válogattam. Érkezzen árral szemben, ha tud, fehér folyami hajóval. Az se baj, ha olyan idő lesz, mint amikor irodalomkritikust temetnek.

Akkor majd felhők alatt úszó felhők alatt hagyom pihenni, azután gongütéssel jelzem, ha már terítve van vacsorához, de édességet, azt ne várjon.

Néhány éve, tudja, csak úgy magamnak megkentem egy tortát. Hajszárítóval olvasztottam rá a csokimikulásokat, és mire végeztem, közel jutottam a határtalant minden kíváncsiság nélkül követő határhoz.

Ez nem szómágia, kisasszony.

Inkább olyan, mint amikor elégetem egy-egy könyvemet a vaskályhában, és néhány percnyi bódulat után erőt merítek a kanyarodó csőben eltorzítva duruzsoló mondatokból.

Ön tudja, miről beszélek.

Hisz egyikünk sem szent, mégis úgy írunk egymásnak, ahogy sokan márványtáblácskákkal üzennek a tömjénszagú fényben fikarcnyit sem gyorsuló világba. Csakhogy én nem vagyok zsúrfiú, és tudom azt, hogy húsz évesen kellett volna ilyeneket írnom.

Ahelyett, hogy a kelleténél jobban rövidülő éjszakában apám halai közül a kékre tettem kétszáz forintot, és nyertem. Tanulgattam, hogy nem a víz ütéseit kell visszaadni, a szerelemről is, hogy hozzátartozik az étvágy, itt és most lehetne ez a végszó.