Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Boda Magdolna: A stoppos; A kék füzet; Utazás (novellák)
Ez igen, ez férfi! így kell kinézni egy negyvenes férfinak. A férfi nem néz az asszonyra. Az asszonyára sem. Fülére tapaszt egy rádiót és azt hallgatja. Az asszony nézi, de a tekintet lepereg róla. Micsoda férfi! Az asszonya feláll, uzsonnát oszt a családnak és narancslevet, Krisztián- káról próbálja lekönyörögni a rajta lévő tréningnadrágot, nápolyit és papucsot bányász elő az útitáska mélyéről. Aztán leül. A férfi feláll, kimegy a folyosóra és rágyújt. Mennyivel szebb füstkarikát ereget, mint a többiek. Mert ő férfi. Férfibb. Bámul kifelé az ablakon, lába, férfiasán szőrös és erős lába megfeszül, micsoda izmok, és farizmai, na igen. Istenem. És ez a nő! Hát ez szörnyű, ennél jobbat érdemel. Biztos nem szerelemből vette el. De hát gazdagnak se néz ki a bige. Biztos terhes lett. Nem, az nem lehet. Ennyi idős korban csak a hülye és a lusta asszonyok szülnek. Ez meg nem lusta, lám itt is tesz-vesz, ötödször pakolja át az utazótáskákat, és nem is lehet hülye, aki ilyen férfit képes magának megszerezni. Szerezni és megtartani. Vajon a férfi, vajon ő kapható-e? Nem, nem hiszem, hiszen folyamatosan rajta tartom a szemem és semmi reakció, mintha nem is lenne tekintet rajta, pedig mindenütt van, a szemén, az arcán, száján, az erős karjain, az ölén, a férfiasán szőrös erős lábain. Legalább egy pillanatra nézne ide. Csak egy pillanatra. Csak hallgatja a rádiót, néha mosolyog, óránként kisétál a folyosóra és rágyújt, eregeti azokat a gyönyörű karikákat, kihajol, és ahogy kihajol, kitolja feszes farizmát, az ember legszívesebben megtapogatná.- Bocsi, majdnem rádestem - mondja asszonyának. Inkább rám, édes herceg, inkább rám ess. Gyönyörűséggel tartanálak magamon. A férfi kimegy és rágyújt. Én is kimennék. Én is kibámulnék az ablakon. A könyökünk esetleg összeérhetne véletlenül. Nem mondaná, hogy bocsánat, nem szabadkozna. Remélem, nem mondaná, hogy bocsánat, remélem, hogy nem szabadkozna. Esetleg összeérne a karunk, szőrös karja finoman bi- zsergetné az enyémet. Megérintene, megérinteném, a nyílt színen, mégis titokban. Talán az ablakon kihajolva rám mosolyogna. Titokban persze. Titokban, íme a férfi, és íme én. Megmerülnék a kék tekintetben, esetleg meg is csókolnám az arcát, a száját - cigaretta ízű lenne a csókja. Megbocsátanám. Neked mindent megbocsátok. Még a feleségedet is. A gyerekeidet is. Talán csak azt az egyet nem, hogy nem nézel rám. Mondd csak, akarsz-e engem, jelezz, pislogj kettőt, ha igen. Én fölállok és megcsókollak, isten és ember előtt. A feleséged előtt, a gyerekeid előtt. Akarod-e, na?, miért nem pislantasz rám?, csak tartod szorosan a füleden a rádiót és hallgatod a Danubiust, amikor pedig itt vagyok neked én. Ha megcsókollak, visszacsókolsz? Akkor majd rámnézel, te férfiasán szőrös szívű férfi. Férfi. Csak Férfi, pedig király is lehetnél. Milyen királyi is a mozdulat, ahogy a kolbászos vajaskenyér után megtorlód a szádat és a bajuszodat. Ahogy lesöpröd öledből a nápolyi morzsákat. Istenem, hogy szeretem a nápolyi morzsákat! És most szépen fölállok. Igen, igen, bocsánat asszonyom, muszáj megcsókolnom az ön félj ét, muszáj, nem lehet, hogy ne tegyem meg, nem lehet. Na-de-mit-képzel?, azt képzelem, hogy nagyszerű a csókja — rátapasztom számat szorosan a férfiéra. Először szabadulni akar, szemével azt jelzi asszonyának, hogy ez-érthetetlen-na-és-felháborító, de aztán megadja magát, és vissza, igen, igen, visszacsókol, szájában összekeveredik a 998
