Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11-12. szám - Kabdebó Tamás: Tízparancsolat

imádat közös (ma így is mondhatnánk kollektív) kifejezését. A másik arra vonatkozott, hogy hétköznapi teendőinket tegyük félre, pihenjünk, s így, implicite, adjunk módot és időt magunknak a spirituális dolgokban való elmélyülésre.

Ázsiai megközelítéssel a buddhista ugyancsak szorgalmazza a befelé fordulást, a kontemplációt, ugyanígy a hindu misztikus is, mi több, mindkét utóbbi irány életreceptje - a spirituális fókuszú szünnapon innen - a hétköznaponként megismétlendő, legalább húszperces kontempláció. Van egy kedves és nagytekintélyű posztkeresztény barátom, aki azt meséli, rendszeresen jár templomba, ott gyertyát gyújtani az elhaltakért - ha helyes ez a kifejezés. Ő ugyanis nem hisz sem a Parancsadóban, sem a Megváltóban, de valahogy hisz abban, hogy az élő lelkének szüksége van arra, hogy megemlékezzék a halot- tairól. Egy másik barátom (lám, megannyi hitetlennel és hívővel eszem egy tálból a cseresznyét) csak azért jár el az ima házába, hogy ott, a szertartásokon inneni csendben megbeszélje önmagával hétköznapjainak problémáit. „Bár magammal beszélek, az áhitatos csendben mintha kívülről, olykor új fényben látnám a dolgokat”, mondja. Egy harmadik barátom, művészettörténész, nagy templomjáró. „Csak a Cicerone vagy a sekrestyés jár többet a bazilikába, mint én” mondta legutóbb Rómában. „Ezek szerint - jegyeztem meg én - neked a templomba járás munka.” Elnevette magát. Js, is. Azt is meg nem is. Mert mindenben az Isten művét látom, nem személyesen, hanem összességében és részleteiben. Az Isten a cseppben a tenger, az atomban a proton, földöntől a tejút és fokozhatnád a végtelenségig.” Az illető panteista.

Van egy olasz ismerősöm, aki pontosan tudja, melyik vasárnap melyik bazilikában van a számára legkedvezőbb zenés mise (Mozart, Donizetti, Verdi, Pergolesi az elsőrendű kedvencei) és oda megy el. „Ezek a koncertek pénzbe sem kerülnek” mormolja mosolyogva a kérdezőnek. Az ókori római vasárnap Caracalla Fürdőiben kezdődött, a walesi nonkonformisták, a kápolna-gyülekezettel kezdődött reggel, s esti ájtatossággal ott fejeződött be. A menekült- táborban, Ausztriában, majd Angliában szinte senki nem hiányzott a katolikus illetve a református istentiszteletről — a baj, a szorongás, a létbizonytalanság istenkeresővé teszi a szkeptikust is. Brazíliában egy bizonyos jólét ölén a bő- vérűek kétszer mentek vasárnap misére - a kettő közötti időt a zengerájban töltötték. Tolószékben ülő ismerősöm a rádióközvetítéses istentisztelet meghallgatása után vasárnaponként - és csakis akkor - rendszerezi bélyeggyűjteményét; vak barátomat a felesége kíséri misére, utána otthon zongorázik ünnepi darabokat. Megboldogult apám csak sátoros ünnepen ment el misére, egyébként halászott-vadászott, de esténként idealista filozófusok vagy esszéisták magyarra fordított műveiből olvasott fel nekem. Itt találkoztam Macu- lay-val, Carlysle-lal tizenkét éves koromban. Vasárnap az ereszkedés, a csor- gás ideje a Dunán, a véget nem érő horgászaté, a sétáké a budai hegyekben, a kisvendéglők patronálásáé, a délutáni Fradi-meccseké, a kétnapos versenyek befejezéséé az uszodában, az ünnepi operáké. Vasárnap - ha lehet - az ember, az asszony más fényben látja a hétköznapi perpatvart - kibékül velük, megbékél vele.

Mintha a Kabbalah is ezt gondolta volna: a jó vasárnaptól kerekebb lesz a sok csorbától, kalapácsütéstől ellaposított világ.

Ám Kosovót a megbokrosodott NATO vasárnap is bombázta, mintha így

942