Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Kabdebó Tamás: Tízparancsolat
KABDEBÓ TAMÁS Tízparancsolat II. Az ócsárlásról „Istennek nevét hiába ne vegyed” - szól a parancsolat Mózes közvetítésében és ez az esszé immáron a nyolcadik, amelyet magyar nyelven a dekalóg egy- egy tételéről írtam. Azt vizsgálom, hogy ezek az utasítás gyanánt többezer évvel ezelőtt megjelent bölcsességek, amelyek végigkísérték a judeo-keresz- tény embert Jehova-hívő korától keresztény és posztkeresztény felnőtt koráig, szolgálnak-e még olyan erkölcsi töltettel, amelyet nem tanácsos sem kikerülni, sem elhallgatni. A Mózes öt könyvéből a másodikban kodifikált parancs teljes formájában fenyegetést is tartalmaz, átkot, amelyet a megszegők, a parancs sorozatos és következetes megszegése esetén saját fejükre zúdítanak. Nem véletlen, hogy amikor az Ószövetségből ez a parancs átmentődött a Katekizmusba, vagy akár a tízparancsolat protestáns és evangélikus változataiba, a kitételt elhagyták és maga a parancs értelmezése is megváltozott. Isten nevét háromféle értelemben - és indulati beleérzéssel - lehet használni. 1) Tisztelettel, azaz a kérés, imádkozás, hálaadás valamilyen formájaként; 2) Közömbösen, tehát különböző semmitmondó frázis részeként; 3) Káromolva, gyalázva, szidva az Istent. Ez a három jelentésbokor akkor is fennáll, ha sem a néhai csipkebokorban való megjelenését, sem magát az Istent nem hisszük. Ha egy ateista vagy egy agnosztikus a legmerészebb vagy legkeményebb szidáshoz folyamodik, szavajárásába szinte óhatatlanul beleszövi a szerinte ugyan nem, vagy aligha létező Isten nevét. Az Isten nevével (személyével) való káromkodás a lehetséges stromfok legnagyobbika, úgyszólván minden - tehát nemcsak a judeo-keresztény kultúrában. Figyelemre méltó viszont az a jelenség, hogy egyes parancsok - egy-egy adott korszakban - szigorúbbá válnak (megszegésük, katolikus értelmezésben „halálos bűn”-nek minősül), míg más parancsok enyhülési folyamaton mennek át (és kikötnek bocsánatos bűnökként). Nem kétséges, hogy az Ószövetségben a „paráználkodás” vétke nem tartozott a legfertelmesebbek közé, míg az Isten nevének ócsárolása a szörnyű erkölcsi kihágások egyike volt. Mózes nem különbözteti meg írásban a „közömbös” kiszólásokat a „káromkodásoktól”, de a Tál műdből kiviláglik, hogy eredetileg minden tiszteletet nélkülöző az Istenre vonatkoztató kiszólás káromkodásnak számított. Tehát, például a „tréfás” is. Ennek nehezményezését szinte minden kultúrában megőrizte a „szent dolgokból tréfát űzni” kifejezés. Ha nem annak számított volna, érthetetlen lenne, Mózes miért nem említi - vagy foglalja parancsba - a súlyosabb vétket, a káromkodást. 935
