Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Műmelléklet
sekkel, szemben, amelyek kétségkívül sejtetik magukat, elhárításukhoz, de legalább túlélésükhöz viszont mindenképpen a megszólítás nyelve szükségeltetik, esetében (esetünkben?) egy festői nyelv - színben, formában, kompozícióban kinyilatkoztatva; világos egyértelműségben vagy hitvitázó bonyodalmakkal, miként oly sokan mások teszik, és hát - persze - sehol a bizonyosság affelől, hogy bármelyik út járhatóbb, célhozvezetőbb volna, ugyanis sosem látható, meg nem sejthető az út vége, regnál a művész sápadt remegésben lábhoz roskadva, fölajánlva meditációs tábláit (hiszen azok, de mennyire azok!) Teremtőnek, Rontónak, Jónak, Gonosznak egyaránt, csakhogy választ csikarjon ki valamelyikből, ám a véghetetlen süketség, a mélységes hallgatás újból és újból visszaveti eredendő rezignációjába, amely egyáltalán a művet születte vele Boros - hitének erősítésére - technikai korrektségekhez menekül, a mesterség tökéletes birtoklásában bízik - miközben olyan új hangsúlyokat keres, amelyek arculatára hangolhatják azt a bizonyos nyelvet, a megszólítás nyelvét, az Istenhez szólás nyelvét, tehát szakrífikálják magát a művet, hogy végérvényesen kiszakítsák anyagi profánságából, abból egyébként, aminek manifesztálására - úgy tetszik - az új geometria létrejött (lám, lám, nem is annyira a klaszszikus konstruktivizmus szellemében, amely ennél ezerszer spirituálisabb, elvonatkoztatottabb), legyen bár a festői gondolkodás eszköze sajátos matéria, amitől - teljességgel - a számítógép sem képes megszabadítani, mivel valaminek hordoznia kell a mutatványt, papírnak, vászonnak, egyébnek, a látványjel különben elhal a levegőben, ő meg, festő lévén, legalább valami korlátolt (?) öröklétre áhítozik, olyan világberendezésre, ahol ez föltétlenül lehetséges, hiszen ilyen a rendje, csakhát... csakhát a festés minden körülmények között, a legjobban sikerült technikai kivitelezés mellett is illúzió, maga a művelet egy sajátos gondolkodásnak a megjelenítő illúziója, légyen bár a legsebesebb átmenet az agy-kéz-vászon úton; ugyan miféle öröklétet vindikálhat magának bárminémű illúzió? egyaránt illúzió a remény, hogy le lehet mondani a valóságról, illetőleg, hogy a valóság megidézhető! egyaránt illúzió, hogy a valóság akár egyiket, akár a másikat valaha is visszaigazolta volna! a szent geometria azonban nem a valóságból indul ki (utaltam rá), hanem az azon kívül elhelyezkedő transzcendenciából (illetőleg - és ezt nem szabad elhallgatnunk! - amit annak hisz), következésképpen a visszaigazolást is onnét várja, emiatt gyötrelmes számára az Abszolútum némasága, emiatt csiklándaná szólásra színnel, formával, kompozícióval minduntalan, hogy teret adjon megnyilatkozásának a másmilyen módon végtelen térben, vagyis: ezt a végtelen teret - ha megengedett ilyet mondani - a végtelenen túlra tágítsa, voltaképpen abba a szédületes, beláthatatlan, követhetetlen magányba, amely minden alkotói önzés léttere, márcsak amiatt is, hogy alkotó személyiségnél jobban senki nem irtózik a Semmitől, hát okvetlenül lakályossá óhajtaná tenni a végtelenen túli végtelenséget is - a legrégebbi recept szerint síppal, dobbal, nádi hegedűvel, aminek mindössze mutánsai festőnk eszközei. Fábián László
