Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Viktor Pelevin: Ivan Kublahanov

az ő tudata felszínén; amikor pedig ez a fodrozódás már hullámzássá alakult, és az idó' széllökései már az ő nyugalmát fenyegették, akkor alámerült a mélybe, ahol soha semmi sem változott, és megértette, hogy álmot lát - egyet azok közül, amelyeket mindig is látott.

Gyakran süllyedt öntudatlan álomba, és álmát minden alkalommal realitásnak vette. Ehhez elég volt önnön tudatának amorf határára irányítania a figyelmét - megfeledkezvén róla, hogy valójában ez a határ nem is létezik, mert miféle határa lehetne a tudatnak? és a határon végigfutó remegés azonnal magával ragadta az ő egész lényét, egészen a felébredés pillanatáig.

Az álmai mind zavarosabbakká és furcsábbakká váltak. Az álmaiban tovább terjeszkedett, és az alakja bonyolultabbá vált; meg óhajtván ismerni a környező világot, hosszú protuberanciákat küldött belé, és ezek a protuberanciák hamar akadályokba ütköztek, amelyek arra kényszerítették őket, hogy visszaroskadjanak és elüljenek. Kiderült, hogy álmai világának is van határa, és meglehetősen szűk az ő börtöne (vagy vára).

De a legfurcsább dolog ezután következett. Egyszer észrevette, hogy fokozatosan megváltozott maga a mód, ahogy álmai világát érzékeli. Pontosabban - nem megváltozott, hanem létrejött, mert korábban ilyen mód nem létezett. Most viszont a világ különféle minőségeit a tudata különböző részeivel kezdte érzékelni. Az érzékelő képessége kifinomult s több ágra szakadt, és az addigi egyszerű jelenlét a fény, a hang, az ízlelés, az érintés érzékelésére bomlott, és ezek az érzékelések az addigi egység szilánkjai voltak.

Továbbra is voltak álmai, és egyre több részlet jelent meg bennük.

Almában észrevette, hogy meleg óceánban lebeg, amelyet majdnem teljes egészében kitölt néha, unalmában és a világ rendjének megváltoztatása iránti nem tudatosuló vágyában nyelni kezdte az óceán sós vizét; ezért gyötrő ök- lendezési rohammal kellett megfizetnie, és ilyenkor türelmetlenül várta az ébredést, bár ebben az állapotban rendkívül bonyolult volt az ébredés, hisz bármiféle izgalom csak tovább vitte az álom útvesztőiben, az ébrenléthez viszont nyugalomra és elmélyülésre volt szükség.

Néha homályos vörös derengést észlelt, és félelem fogta el, mert a fény forrása és saját látásának oka mindannak a határán túl volt, amit eddig töb- bé-kevésbé megismert álmaiban; az ismeretlen kezdődött ott, valami olyasmi, aminek még ezután kellett kifejlődnie. Egyelőre látens volt a látása, és őneki csupán a nemrég létrejött szemhéjain sejdülő érhálózat alapján lehetett róla elképzelése.

De az idő által körülötte fokozatosan megteremtett világról való tudás fő forrása a soha el nem ülő zaj volt. Gyakran megesett, hogy éles hang ragadta ki a derűs ébrenlétből, amelyben nem létezett sem idő, sem tér, sem látomásainak egyéb attribútuma, és ilyenkor felfedezte, hogy a realitásból megint az álom ismerős, nedves és szűk, különféle hangok sokaságával teli terébe zuhant.

Jobb felől és felülről egy hatalmas metronóm soha el nem hallgató ütései hallatszottak; kissé lejjebb valami folytonosan sziszegve felfúvódott és leeresztett, és közvetlen közelében időnként láthatatlan vízesés zúgott fel — de ezek a zajok állandóan jelen voltak álmában, és régóta nem fordított rájuk figyelmet. Más, hosszú, szép sorozattá összeálló zajok keltették fel az érdeklődését, amelyeket időnként tompa morgás kísért. Különben nem mindig tet903