Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Fábián László: Halott pillangók röpte
FÁBIÁN LÁSZLÓ Halott pillangók röpte VESZELKA ATTILA: KŐBE ZÁRT MADÁR Különös, noha ennek ellenére valószínűleg keveseknek föltűnő jelenség, hogy egy költő következetesen, makacsul ragaszkodik a hagyományos költészet eszközeihez, ráadásul a klasszikus eszmények átmentésén fáradozik, olyan hangot ütve meg, amely egyszerre felelne meg a XIX. század filológikusabb hajlandóságú - mondjuk, de csupán a példa kedvéért, berzsenyis - eszményének, a huszadik század ambivalensebb, netán polivalensebb gondolkodásának. Persze tudjuk, a XX. században alkottak költőóriások, akik a maguk világában hasonló ellentétek egységére törekedtek - Babitstól Poundig, Brjuszovtól Montale-ig, Rilkétől Eliotig, hogy minden különösebb rendszerezési kényszer nélkül említsünk neveket. Közben azonban átestünk a posztmodern zilálódás heveny mellérendelésein, a költészet sablonjai átalakultak silányabb sablonokká, úgy tetszik, újabb normák mentén tokozódtak be szigorúan elvárva, hogy magára valamicskét is adó író, de egyáltalán gondolkodó ember igyekezzék azoknak megfelelni, vegye föl - teszem azt - a történelmietlenség pózát, mivel — úgymond - a történelem véget ért. Aki pedig nem veszi föl ezeket a divatban sugalmazott pózokat, vessen magára: egyszer s mindenkorra unalmas ókonzervatívként aposztrofálódik, lett légyen bár jelentékenyebb, meggyőzőbb, szembeötlően színvonalasabb a teljesítménye a posztmodemista szabványokból kihozhatóknál. Pedig, pedig. Nos, annyit mégiscsak megengedve, hogy a posztmodern ide- ológiamentesebb korszakában benne rejlett egy olyan józan foliilvizsgálatnak a lehetősége, amely arra irányult volna: vajh, a különböző avantgárdok, modernizmusok végigfutották-e/végigfuthatták-e (mondjuk politikai akaratokkal szemben is) teljességgel kijelölt útjukat, vagy be kellett érniük fölvetésekkel, az irányjelzők kirakásával. A kérdés megválaszolatlan, egyelőre - nagy valószínűséggel - az is marad, mivel bálványrombolással járna együtt a felelet. Mindezt egyáltalán nem amiatt mondtuk el, mintha Veszelka Attilát, de kiváltképpen a Kőbe zárt madár című új, most már ötödik kötet költőjét ki akarnánk igazítani a legfrissebb magyar lírából. Éppen ellenkezőleg. Veszelka azáltal, hogy független tudott maradni a divattól, hogy képes rendre kikerülni az elébe (is) lerakott csapdákat, átlépdelt a poszton, amikor módjában állt, előre, de nem szégyellte, nem átallotta a visszalépést sem. Gyanítható: bölcse- letileg szintén eljutott erre az eredményre; a kötet bevezető Heidegger-mottói legalábbis ezt tanúsítják. Mégis, ebből nem az következik, hogy a költő Veszelka kikötne valamiféle sajátos bölcseleti költészet mellett, noha ezúttal 884
