Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "Vesztő vagyok. Vesztőhelyen, vesztőnek születtem"

nalán várt). Önáltatás tehát azt remélni, hogy a világ jobbá” tehető, a Jó irányába megváltoztatható.

ADuellum című záróciklus közös jelenünket, a tegnap/ma folyamatos egy- mással-feleselését, párviadalát vetíti elénk, drámaian, hagyományos(abb) formában. Az értelmiség létfeltételei inkább romlottak, semmint javultak, de a „szellemi szabadság” illúziója legalább kárpótolja mindezért. Bár itt „élni élet- veszélyes” most is, de „míg kétfelől gáncsol, rúg a láb / az vigasztalhat legalább: / neked már senki sem papol” (Osztás-szorzás, Elkötelezetlen értelmiségi éneke). Költőnk ,p. kilátástalanság ablakán” ki-kinézegetve töpreng (ismét, mint ifjúkorában): „el- vagy megmenekülni, melyik a jobb...” Vajon a koránhalott József Attilának volt-e igaza, avagy azoknak, akik a túlélést választva megkísértették a lehetetlent: „Egyszerre fogni kint s bent egeret” (

Melankólia, Mesevariáció újmódi szegényeknek; Trance macabre stb.). Hitetlen Tamásként, megdöbbenve szemléli a történelem hullámmozgását. „Hát visszatértek és visszanyertek. / S a vesztes megint én vagyok /... / Am el kell ismerni: remekül sikerült / a tetszhalálból a (tetsz)fóltámadás” (Tamáskodás). Mintha forgószélbe került/ünk volna - mintha egész küzdelmes élete/életünk hiábavaló lett volna - a változtatás reménye egy pillanatra fólcsillant, aztán tovatűnt; megszakadt a folyamatosság múlt és jelen között - a küzdelmes múlt érvényét vesztette; csakhogy a szakadékra nem épülhet semmilyen jövő! „...elszakadoznak egymástól / gondosan összefércelt évek - // s hirtelen, nyomtalanul tűnik el, / ami csak tegnap történt, / égő szemekkel bámulod / mi elnyeli, az örvényt I... I üres lapokba tép a szél, / mintha velőnkig fájna / és becsukódik lassan / a tegnap krónikája” (A tegnap krónikája).

E félbetört sorsú, legjobb törekvéseiben visszametszett nemzedék és saját maga belső portréját rajzolja meg Változat reménytelenségre című versében: > ,Kifosztottak. / Kíméletlenül elvették, / ami az enyém volt. / A lefojtott évek keserűségét. / ... / De szép volt azért az összeomlás! / A nem remélt pillanat, / amikor megvillant valami elégtétel fénye / az elhomályult szemekben. / Hogy aztán ismét összeálljon / az őrült, unt alakzat / mint a mágnesreszelék”.

Istenhez való viszonya perlekedő-kereső, mint a XX. század legtöbb költőjéé, de ez is inkább ironikus, mintsem tragikus. Hiszen bőrünkön érezzük: az Úr nem fogja pártját a Jónak, s nem bünteti a Gonoszt (legalábbis nem látványosan). Mégis érzi-sejti ő is, hogy valamiképp mindannyian adósai vagyunk, hálával tartozunk neki (ha másért nem, hát életünkért): „Uram, hagytad, hogy megmaradjak; / nem firtatom, miért, mi végre - / évelő kerted gyomnövénye / felszökkenek, akár a vadzab /... / Csak hát ez a kincs adósság / ne húzna le, ne gyűlne folyton, / miről számot kéne, hogy adjak” (Kínos adósság). Viszont nem várhatjuk, hogy lépten-nyomon, minden ügyes-bajos dolgunkban, sorsunk rendezésében védelmet és segítséget kapjunk tőle, aki nem ér rá egyenként törődni híveivel (Személyeskedés). Keressük a „rejtőzködőt”, a tőlünk egyre messzebb távolodót (vagy mi távolodunk talán őtőle?!), de tudjuk: végső soron magunkra vagyunk utalva, nekünk kell a megoldást megtalálni életünk minden kis és nagy kérdésében. Vagyis a bennünk élő „Isten-képmást” kell önmagunkban felfakasztani: „Nem rakom gondom senkiéhez, / imák helyett a magamét mondom, / ha ott vagyok, a legvégső ponton... // De máskülönben hallgatok (rád), / s összerakom belülről orcád - / hidd el, nekem bőven elég ez” (Távolodóhoz).

877