Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Zsávolya Zoltán: 2001 októberében (vers)
A város, mármint Budapest petyhüdten hever, locsog a víz a rakpartok lépesein. A legkönnyebb dolog is csellengőn nagy teher - az örökkétig vívó Toldikra ráhúzvák a Szigeten: cseh ing. Hány szótag csattan el rajtuk, avagy más (nyomná, ládd, érzékibben valaki), mindegy nekem! hisz olyan seszínű a kép: ha odaég se kozmás, s persze a szlogen sem izgat: „Ne is legyen!”- mondjuk -. Vagy..., számomra, az is kevéssé használ agyilag csitítón, hogy lehetne akár bármi bajom, teszem (s nincs!): cifra betegségem, asztmám - gázolgatok (a)z(a)z(a)z(a) ’épligeti avaron. Később rugdosódok is nyújtózkodva, kilengve, főleg az összes fellelhető emlékmű felé, szomoru-boldogan, ha érted, mint kinek nincsen Elve, eztán biztos nem lesz, és ami azt illeti, eddigelé sem sűrűn bírt ilyet. - Csak visz egyre a séta... Valahol jó ez, igen, rettentően, tényleg!, állattan; közbül: eszkimó verejték, német kedv, olasz anatéma. No meg az alig észlelhetővé lassuló ön-iram. En-magam nem értem a dolgot, és ő se, aki még vagyok néha, mikor dumálok, nem dumálok, csak azt tudom: a dátum: a Suzuki Wagon R+-o’k ősze, egyébként felőlem jöhetnek akár a portugálok. Lehull a végső bástya is: Magyarország. Varsóból újra befut a rőtszín, nagy kocsis gyors, ’chröder hátsójából bújva. Ismét az igazság azúr... kéklő illúziókba nyúlkál Aranyszájú Petyánk, lazúl mint mindig - épp a kormányrúdnál. Rohanvást hatalmasod’ el rajtam a hangulat, mi aligha örök, de mért is lenne? Elég, ha Richie az, Layonel — már nem lázadok-dörömbölök!
