Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Gyurácz Ferenc: Adalékok és gondolatok a népiség (populizmus) ismeretéhez

III. A meghatározás nehézségei

A „népiség” és a „populizmus” kifejezések nem szinonimák. A „népiség” kizárólag a magyar népi mozgalom és gondolkodás elnevezése, míg a „populizmus” használata nemzetközi, s mint ilyen, alkalmas a magyar népiség megjelölésére is.

Ha a populizmus egyetemes vonásairól szólunk, akkor szükségünk van bizonyos nagyvonalúságra, mert a terminus használatának teljes körét figyelembe venni egyszerűen lehetetlen. Ez a használat ugyanis, kivált az utóbbi évtizedekben, már kilépett az összes definíció medréből, és parttalanul árad.

Pedig az eredetét pontosan tudni lehet. John Hicks 1931-ben megjelent The Populist Revolt című monográfiájának egyik lábjegyzetében arról tájékoztat, hogy 1892-ben Kansas államban választási megbeszélést tartott a demokrata párt és a helyi farmerek új pártja, a Néppárt, s az utóbbi vezetői tömeghasználatra alkalmas, rövid önmegjelölést kerestek az angolul csak körülírással kifejezhető „néppárti” helyett. Ekkor pattant ki egy Overmyer nevű demokrata politikus elméjéből a „populist” jelző.

A farmerek népi mozgalmából azután sokfelé vezettek a szálak - a szo- cialisztikus nyugat-kanadai farmermozgalmaktól a New Deal támogatásán át a legkülönbözőbb jobboldali jelenségekig, mozgalmakig. Ezeken a mintegy szerves elágazásokon kívül sok más oka is volt annak, ha egy új - vagy visszamenőleg egy régi — mozgalmat, ideológiát, személyt populistának kezdtek nevezni. Például felszínes analógiák vagy egyes jellegzetes követelések azonossága, netán pusztán a szó szűkén vett szótári jelentésének alkalmas volta s még egyebek is.

Mindenesetre a XX. század második felében már felgyorsult a fogalom használatának inflációja. Akialakult zűrzavar illusztrálására C. Vann Wood- ward-nek, a Yale Egyetem történészprofesszorának leírását idézem egy eredetileg 1981-ben megjelent írásából: ,Jimmi(!) Carter populistának nevezte önmagát, és ugyanezt a cimkét ragasztják Ronald Reagenre és Jack Kemp kongresszusi képviselőre. De alkalmazták már a néhai ifj. Martin Luther King vezette mozgalomra éppúgy, mint az egykori alabamai kormányzó, George Wallace követőinek jellemzésére. A megrögzötten maradi fizikai munkásokat, a közvetlenül a tömegekre támaszkodó fundamentalistákat és az amerikai társadalom minden osztályának, rétegének tagjait is illették már ezzel az elnevezéssel - olykor helyeslőén, máskor megrovóan. A populizmust szörnyű fenyegetésként és a demokrácia egyedül üdvözítő megmentéseként egyaránt emlegetik. Mind az új bal-, mind az új jobboldal ennek bajnokaként tünteti fel önmagát, ugyanakkor arra is kész, hogy ellenfeleit ezzel a szóval szidalmazza.

Ha alkalmas példákat keresve visszatekintünk a történelembe, illetve pillantásunkat külföldre vetjük, csak méginkább kiterjed a káosz: hiszen e szélesebb példatárban találunk radikálisokat és reakciósokat, diktátorokat és demokratákat, szocialistákat és konzervatívokat, parasztokat és városi polgárokat, mindenféle és -fajta politikát, politikusokat és az elkötelezettség megannyi válfaját valló intellektuelleket. A külföldön jelentkező populizmus fantasztikus változatai közé tartozik az írországi Sinn Fein, a román Vas735