Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Török Gábor: A mítoszrombolás dicsősége
hullámos” szemléletmód csírái: az önvallomásos jelleg, a morálfilozófiai hajlam és a tradíciókkal való szembenézés bátorsága. A jancsói tematikára és textúrára való igazi rálátás éve azonban minden kétséget kizáróan 1965. A mű, amely a jancsóizmus szinte teljes tartalmi és formai arzenálját felvonultatja, és hitelesíti szerzőjét: a Szegénylegények. Az évtized II. felében további jelentős Jancsó filmek születnek. Főként e nagy volumenű produktumok késztetnek mostani reflexióim megfogalmazására is. Persze Jancsó megérdemelné a teljesebb méltatást. Nem csupán a közelgő születésnap miatt, hanem elsősorban azért, mert az ő szemléletmódja, alkotói magatartása és stílusa annyira egyéni, hogy egyáltalán nem vezethető le a magyar (film)művészeti konvenciókból. ,A hatvanas években fellazult tételben fogalmazódott meg a világ” - adta hírül egy jó évtizednyi késedelemmel a Bereményi Géza-Cseh Tamás dalnokpáros. A fellazult tételek” legmarkánsabb művészi transzformációi talán éppen a Jancsó filmek. Meglátásaim szerint a fenti kitétel elsősorban Jancsó trilógiaként is értelmezhető három rendezésére - Szegénylegények (1965), Csillagosok, katonák (1967), Csend és kiáltás (1968) - vonatkozik leginkább, bár igen érdekes a „holdudvarba” tartozó előzmények egyike-másika és néhány későbbi alkotás is. Noha e filmekről és társadalomtörténeti hátterükről sokan és sokat írtak már, egyáltalán nem érzem feleslegesnek az újabb elmélkedést, mert az eltelt idő és a közben reánk köszöntő „szép szabadság” új megvilágításba helyezi a gyorsan pergő éveket ugyanúgy, mint ahogy a korszaknak tükröt tartó művészt és műveit is. A mai kor talapzatáról visszanézve ugyanis kristálytisztábban érzékelhető, mint korábban bármikor, hogy Jancsó kamerája faggatja és alakítja is a történelmet. Legjobb munkáiban a mester a hatalmi erőszak fokozatait és az emberi alávetettség stádiumait különféle helyzetekben, életszituációkban láttatja. A Szegénylegények 1867 után, a kiegyezést követő időkben játszódik. Éppen akkor, amikor a hatalmi gépezet rendkívül célszerűen és szervezetten morzsolja fel az alföldi betyárvilágot. A szegénylegényekre a szilaj pusztai élet helyett a bezártság, a „sáncon belüli” létezés keservei várnak. ,JEurópa csendes, újra csendes”, a forradalmak sorra elbuktak, s az egyezkedők még azt is elárulták, ami esetleg menthető lett volna. Természetesek az „áthallások” az 1956-ot követő megtorlás és társadalmi berendezkedés éveire! Van-e még lehetőség emberi helytállásra ilyen körülmények között? - teszi fel a kérdést a csupán enni, inni és ölelni akaró, ezért meghunyászkodó önmagunk helyett az alkotó. A Csillagosok, katonákban Jancsó világtörténelmi folyamatokat idéz meg. A fehérek és a vörösök háborújában mindegyik oldalon ölnek, tehát itt is, ott is megsértik az egyetemes emberi erkölcsöket, csakhogy az egyik oldal - a fehérek - tökéletesen megszervezett gyilokgépezetét mégsem szabad összetévesztenünk a másik fél, a tucatnyi vörös forradalmár kezdetleges kézifegyveres ellenállásával. A két pólus különbségének legérzékletesebb kifejezője a film záró képsora. A trilógia III. fejezetében, a Csend és kiáltásban az ellenállók száma és ereje még jobban megcsappan. AHorthy-kor „sivatagi” iszonyatában vegetáló 829
