Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Riba Anikó: Posztanalitikus elme- és művészetfilozófia
RIBA ANIKÓ Posztanalitikus elme- és művészetfilozófia KOLLÁR JÓZSEF: HATTYÚ A KOMPUTER VIZÉN Deckard a Szárnyas fejvadász, miután Rachel, az androidnő egy precízen kivitelezett lövéssel megmenti az életét, félig szétvert fejjel odafordul meg- mentőjéhez: „ez ilyen biznisz”. A nem éppen gyilkolásra programozott titkárgép nő, aki szívesebben azonosul egy kifinomultan zongorázó, érzékeny „lelkületű” énnel, mint egy öló'gép-testtel, szomorúan válaszol: „a biznisz én vagyok”. Felmerül a kérdés a nézőben, hogy a személyes névmás vajon kire utal, egy robotnak milyen értelemben lehet énje. A film rendezői változatában aztán kiderül, hogy az androidok után nyomozó főszereplő is android, vagyis a végig embernek látszó Deckard is közönséges gép. Ridly Scott filmjének hőseihez hasonlóan a Hattyú szereplőinek is meg kell küzdeniük önnön gép- mivoltuk elsőre taszító tudatával. Mindenekelőtt a társadalomtudomány standard modelljétől kell elszakadniuk, mely azt állítja, hogy az elme üres lap, melyet a tapasztalat tölt meg tartalommal. A társadalomtudományok mai konzervatív képviselői szerint az evolúció által létrehívott elme mindenféle tartalomtól mentes .gépezetekből” áll. Tartalomfüggetlen és területáltalános mechanizmusok felelősek mindenért, tehát nincsenek a velünk született eszmék feldolgozására előre huzalozott modulok, gondolataink és érzelmeink a külvilággal történő interakció során töltődnek meg konkrét tartalommal. Az elme tartalmai lényegében az adott kultúra által szabadon létrehozott konstrukciók: a „minden relatív” kijelentést kivéve minden relatív. Kollár, aki nem fogadja el ezt a nézetet (hiszen például szerinte a szépérzék velünk született mini-számítógép), eltulajdonítja Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényének Olvasónőjét, Olvasóját és Szerzőjét, és segítségükkel kon- frontálja az antiredukcionista naturalizált filozófiát a posztmodern regény metafizikai bázisát nyújtó standard társadalomtudományi modellel. Dennett nyomán elfogadja, hogy életünk laikus posztmodern regény, melynek szerzője, az én nem más, mint a fikcionális súlypont, a narratíva gravitációs centruma. A regény alkotója és olvasója, az én valójában az evolúció által gyártott öntudatlan specialistáink által generált illúzió. A könyv az elmebeli és művészi reprezentáció történetét meséli el a reneszánsz hermetikus tradíciójától napjainkig. Világossá teszi, hogy az én és a művészi alkotások ontológiájáról vallott nézeteink szoros összefüggést mutatnak. A reneszánsz művész, Leonardo még úgy gondolt magára, mint olyan 817
