Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Prágai Tamás: Nyelvespuszi
PRÁGAI TAMÁS Nyelvespuszi Határozott erővel megjelenő íráskényszer kötötte a ház délkeletre néző szobájában álló asztalához abban az időben, amikor N-nel találkozgatott. írás- kényszer, pontosabban állandó elégedetlenség - hasztalan kereste az íráskényszer indulatát megfelelő erővel ellentétező, hatékony kifejezésmódot. Időnként sikerült magát arról meggyőznie, hogy amit írt, jó - befejezett egész, lélegzik, él; mondatai helyükön vannak, mint egy fejsze jól begyalult nyele, amit sok éven keresztül, a belé vetett bizalom megrendülése nélkül használatban lehet tartani. De figyelmeztető jelnek kellett volna tekintenie, hogy nem adódtak jó, meggyőző történetei, pedig a fantáziamunka azelőtt erőssége volt. Mentegethette magát, hasztalan, hogy a szertecsapongó képzeletet mondatokban rögzíteni az általa használt nyelv elégtelen lenne. Az íráskényszer erőssége a fantázia száműzését jelezte. Történetek híján mondatok automatizmusaiba kapaszkodott tehát, de ez természetesen nem nyugtatta meg. A nyelv automatizmusaival (például szólásszerű kifejezések valami helyett való használatával) kollektivitás, mégpedig reflektálatlan kollektivitás tolakodott írásaiba, így mondatai elszakadtak a fantázia gyengélkedésére reflektálni nem merő személyiségtől. Az automatizmus persze nem merül ki közhelyek beépítésében. A nyelv különböző módon terjeszkedett írásaiban akarata rovására. Valamely mondatában megjelent például a „beépítés”, másikban a „rovás” szó. Nem állítom, hogy ezeket, és a hasonló képes kifejezéseket használni tilos volna. De óvakodni kell attól, hogy a „beépítés” fölidézze az építés teljes folyamatát, szókincstárát és retorikáját, beleértve a személyiségépítés önnevelésszagú eszmerendszerét, és a megélt történetek közül az építéssel bármi módon kapcsolatba hozhatókat (például tanyasi házának vagy a falusi porta átépítésének folyamatát), és valamiféle általános bildungsroman keretein belül kezdje alkalmazni; ugyanígy magasabb szintű tudatosság (és akkor még el nem érhető tudatosság) lett volna szükséges ahhoz, hogy a „rovás” szó a maga latinbetűs kultúra előtti, tehát valamiképpen pogány és elfojtott tapasztalatát ne idézze. Ezeknek az automatizmusoknak engedni, azt hiszem, tilos. Jelenlétüket föltárni nemcsak tapintatlan, hanem ízléstelen. Az automatizmusok uralása viszont érzékeny egyensúlyt eredményez, ami maga a stílus; az a fogalmazásmód, amit személyesnek nevezünk. A személyes stílus viszont elképzelhetetlen a fantázia felszabadítása nélkül. Valamely első találkozásuk során egyetlen gesztussal lehetetlenné tették, hogy kettejük közt közös cselekmény bontakozhasson ki — leszögezték, hogy valaha fontosak voltak egymásnak, de ez az időszak elmúlt. Ezzel tulajdonképpen a sétákra való ok is megszűnt, ám ezek a séták - indokolatlanul 794
