Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Koppány Zsolt: Mandarin a mennyben (rádióetűd)
Író: Nem érdekes. Semmi. Ma még pofán verek valakit... Kritikusnő A fia fog beszélni... ez furcsa... talán nem kellene. Író: Szerintem se. De engem csak a sírhoz engednek papírral a kezemben. Pedig itt lett volna a helyem a Makovecz-ravatalozó előtt. Dehát ki vagyok én? És az Aranka? (Chopin h-moll szonátájának harmadik tétele szól halkan. A zenekari változat. A gyászinduló. Szünet. Csönd.) Író: Na, ballagjunk. Ne olyan gyorsan. Maradjunk le egy kicsikét. Elsők a rokonok. Aranka Tényleg ők az elsők? Író: Az illem szerint bizonyosan. (szünet) A művészparcellához megyünk. Megfulladok! Ott talán lesz egy kis árnyék. (Play back: 1997. nyárvége.) Büfésnő Bocsásson meg... az az úr, akivel itt volt tavaly... Író: Nemcsak tavaly! Idén is voltunk. Május végén. Jött elbúcsúzni. Büfésnő Ismerős volt az arca, de nem tudtam hová tenni. Azt hittem, hogy az Ön édesapja. Író: Az is volt. Meg a bátyám, a nagyapám, a barátom. Minden, együttvéve. Büfésnő Látja. Mi is meghalunk. Ma van az utolsó napunk itt a klinikán. Már a többiek is csomagolnak. Azért a kávéját igya csak meg... és nyugodtan rágyújthat. Nem szól itt már senki... (Play back: 1997 nyara.) Író: Szoríts nekem Arikám. Én jövök. Aranka Hangosan beszélj! És ne magad elé mondd, mert nem érteni semmit! Író: Oké. Megpróbálom. Csak az a koporsó ne lenne az orrom előtt. És ígérd meg! Harcolni fogunk, hogy díszsírja legyen. Melocco csinálhatna szobrot. Aranka Menj már... te jössz! Író: És... hogy a Magyar Örökség díjazottja lehessen! Ha már Pi- linszkyt én laudáltam... talán lesz annyi protekciónk... (lépések hangja a murván. Torokköszörülés) Július tizennegye- dike. (Hangját fölemeli) Frankhonban ünnepelnek. Itthon meg? Szokatlanul korai időben csörren a telefon. Akik sejtik, mire számíthatnak, összerán- dulnak, mint az áramütöttek. - Itt Dóra beszél. Nem szeretném, ha a rádióból, vagy máshonnan tudnák meg, a Viktor tegnap este, fél tizenegy után nyolc perccel fölment a Jóistenhez... - felesége mondja, sírja. Vasárnap megpihent. Ahogy az Isten a teremtés után. A hetedik napon. Pár napja arca, mint a szenvedő Krisztusé. Most fönt a kereszten, a szentek szelíd seregében. Angyallá változott a Mandarin. A földi maradványok? A római arcéi az emlékezetben. Meg a filmkockákon. Minden idők legnagyobb magyar balett-táncosa. Az Operaház Örökös Tagja. Rémület. Miért e katlanmély szenvedés? A végeláthatatlan küzdelem? A meghurcoltatások tonnányi tűszúrása? Nem volt elég? Miért kellett még ez is? Ez a hatalmas, lebírhatatlan betegség? Ami még őt is legyőzi? Ezt a Spartacust? Örökös Mandarint? Akivel nem bírtak? Miért? Ez az alattomos, sötét kór inkább vele ment a halálba. De nem hagyta. Hogy éljen még. Hogy tanítson bennünket süvölvényeket. Eti792
