Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Koppány Zsolt: Mandarin a mennyben (rádióetűd)
Író: Nekem mondod? Bele is őrültem. Lefogytam vagy tíz kilót. Jó kis fogyókúra. Az ember beképzel valami gyógyíthatatlant és lefogy. Mester Tényleg nem rossz. Nem kell éhezni, görcsölni a mérle- , gén. Író: Már arra is rájöttem, hogy mindez depresszió. Mert az ember folyton introvertált lesz. Még ha azelőtt nyitott is volt. Most befelé fordul, mert folyton figyeli önmagát. Mester Logikusan hangzik. Író: Mesterem, lépjünk be a szentélybe. A gyógyulás kristály- csilláxjai alá. (A bejárati ajtó csikorgása. Csönd.) Mester Én ide be nem lépek! Nagyon úri ez a hely. Író: Hát urak vagyunk nem? Még a vécére is ki van írva: urak. Mester Jézusom. (Play back: 1997 nyara. Az Operaház előcsarnoka. A háttérzajok fölerősödnek. Az író és Aranka hangja a közeibe ér.) Író: Na, mit mondtam? Sok vaker a semmire. Csak a kritikusnő mondott valami értelmeset. Bár a végső igazságot ő sem merte kimondani. Hogy megölték őt. Már réges-rég halott volt. A rák csak hab volt a tortán. De ő is élni akar. Ki tudja, meddig érnek bizonyos kezek. Aranka Húzódj arrébb! Hozzák a koszorúkat. Ott a mienk is! Látod? Író: Látom. Amott, hogy sír az a srác! Aranka Növendéke volt. Na nem a főiskolán! Oda be sem tehette a lábát a Mester. Külön foglalkozott vele. Valamit mutogat. Neked! Író: Nekem? Nem is ismerem. Aranka Akkor is. Menj már. (A háttérzaj elcsitul, s belevág a levegőbe Az istenek alkonyából Wagner talán legsötétebb, velőig hatoló, fájdalmas hangsora ) Író: Mindjárt. Csak nem fogok átszaladni a koporsó előtt! Hozzák már. (Odakintről autó ajtajának csapó- dása. A zene lassan elúszik. Hangzavar. Lépések zaja.) Író: Parancsolj velem. Növendék (szipog) Légy szíves... te ugye fólmész a Farkasrétre? Író: En mondom a sírbeszédet. Növendék Akkor megkérnélek valamire... ha megtennéd... hálás lennék. Itt van két szál rózsa. Meg ez a nyamvadt szegfű. Nem bírta már szegény. Ha bedobnád utána a sírba... Megteszed? Író: Ez a legkevesebb. Te mondd, szeretted őt? Növendék Ő volt a minden. És most nincs többé. Író: Dehogynem. Ott él tovább. Benned. Amit tanultál tőle. És ha hiszel, még találkozni is fogtok, az utolsó órán. Na... Isten áldjon. És ne pityeregj. A Mester nem szeretne így látni. És lát! (Megint ma. 2000 nyara. Lemezjátszóról Chopin g-moll Balladája forog diszkrét halksággal. Kocsis Zoltán játssza.) Író: Emlékszel? írtam egy köszöntőt a Magyar Nemzetbe. Pontosan hat éve. Akkor volt a Mester hatvanöt éves. És fólnagyí- tottam a cikket és kirajzszö- geztem a balett-terem előtti faliújságra. A te nagyrabecsült Mesternőd meg olvasta, olvasta, láttam a kék szemén, villan olykor; az a szép és hibátlan fog786
