Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Vajda Andrea: Örök élet

a lányok beszéltek. (Egyébként az egész beszélgetés során mindenkinek úgy adja vissza a szavait, ahogy azok a valóságban elhangzottak.) Az idő múltával Mariska felcseperedett. Az elemi iskolát elvégezve a pol­gári következett volna, csakhogy az Kunszentmiklóson nem volt. Tíz apa összefogott, s létrehoztak egy iskolát leányaiknak. Miután ezt elvégezte, a besztercebányai felsőbb leányiskolába s kollégiumba került. Mindkét iskola emlékeit reálisan, érzékletesen tárja elénk. Az első világháborúról is beszámol nekünk. Történeteit izgatottan olvassuk, átéljük, minket is hatalmukba kerí­tenek az érzései, hangulatai, s kérjük: ,Mesélj még!”. Szinte együtt harcolunk a hazáért életüket áldozó katonákkal, vele írunk kedves, szeretetteli, biztató sorokat nekik. Nem volt könnyű dolguk, de ahogy csak tudtak, segíteni próbál­tak a honvédeknek. Például a betegeknek rossz kalapokból készítettek papu­csot a kórházba. Abban az időszakban „szívből nevetni már nagyon elfelejtet­tünk” — emlékszik Mariska, mert ráadásként a háború tőlük is elvett valakit: szeretett testvérbátyját, Sándort, aki szintén a harctéren esett el. Ebben a nem éppen idilli időszakban talált rá az igaz szerelemre, Vargha Tamás re­formátus lelkész személyében. Ami eleinte összekötötte őket, az nem is a lán­goló érzelem, hanem inkább a kölcsönös tisztelet és bizalom volt. Gyerekként ment féijhez, pedig tanulni szeretett volna még. Legbensőbb világát is őszin­tén feltálja előttünk emlékezései során, így azt is megosztja velünk, hogy a nászéjszakáról semmit sem tudott, s férje is érintetlen volt még, így aznap éjjel nem történt köztük semmi. A mesét ezen a ponton befejezi, de tudjuk, házasságuk termékeny volt, hisz Magay Mariska később hét gyermeknek adott életet. Feltesszük mi is az íróval együtt a kérdést: vajon miért szakítja itt meg a történetet? „A többi már nem az én életem, hanem a miénk” - válaszolja az anya. Mindannyian reménykedve várjuk, hogy igent mond arra a kérdésre, hogy visszajön-e, s folytatja-e még, de ő sem tudja a választ. Amit csak ő ismert, s amit el akart mesélni, elmondta. A kötet záró részében még van négy kis fejezet, amelyeket meg kell em­lítenünk. Egyik a családfát mutatja be, s van két emlékezetből papírra vetett alaprajz a Magay-házról és a Magay-portáról. E három előtt van egy szerzői kinyilatkoztatás: V. D. utószava és bocsánatkérése. Ebben bocsánatot kér azok­tól, akiket „e gyerekesen - kamaszosan őszinte, itt-ott már szégyentelenül szókimondó könyv” megbántott. „Csak azt nem engedhetem - írja -, hogy örökre elvesszen, ami maradandó érték ezekben az emlékekben.” Egyetért­hetünk vele, e könyv valóságos kincstár. Találhatók benne szociológiai adatok, irodalomtörténeti utalások, s különféle műfajokat egyesít, mint a napló, élet­rajz, riport, vallomás. A mű nem fikcióra épül, „ezt a világot nem a szerző teremtette” - ahogy ő is írja. Ez egy kivételes asszony életszakaszának bemu­tatása gyerekkorától a nászéjszakájáig, melynek hátterében dokumentum­értékkel ott áll a századelő magyar valósága. Magay Mariska ilyen értelemben bizonyosan örökéletű: minden, amit megélt, megőrződik e könyvben az utókor számára. Sok szép szava nem vész el, hanem nagyon is fennmarad. Vele együtt. (Hét Krajzár Kiadó, Budapest, 2000) 744

Next

/
Thumbnails
Contents