Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Beke György: Nagyszentmiklós aranykincse
masina, amilyennel magyarok, románok, szlovákok, arabok népzenéjét rögzítette... Zongorázó Bartók, önmagában is értékes fotóművészeti tanulmány, a Bartók-kéz minden porcikája, minden idegszála, izomrostja részese a megismételhetetlen élménynek: a művész játékának... Korabeli sajtókritikák, a világhír egyáltalán nem rögtelen útjának állomásai... Összesen hét esztendeig élt Nagyszentmiklóson Bartók Béla, majdnem végig betegeskedve, a széltől is óvó szülői szeretet védelmében. A zenetörténet felderítette, hogy Bartók igazgató úr házában népzenét nem hallhatott az elsőszülött fiúgyermek. Noha itt is, az intelligencia körén kívül, akkor még gyakran hangzott fel a népdal. Mégpedig magyarul, németül, románul, szerbül, mivel a török uralom múltán négy irányból érkeztek telepesek a feldúlt tájra, újra meghódítani a földet, az életet, s mind magukkal hozták dalaikat, táncaikat, nyelvüket, lelkiségüket. Bartók Béla gyermeki élete olyan tájon telt el, amely mintegy közös sorsba forrasztotta - egyéniségüket nem csorbítva - a közvetlenül találkozó középkelet-európai népi műveltségeket. De a gyermek Bartók ritkán jutott ki ebbe a nyersebb paraszti világba. És vajon őszinte önmagukat mutatták volna-e meg az iskolaigazgató úr fia előtt a sajátos alakzatú bánsági nagyközség különböző nyelven szóló parasztlegényei, énekes kedvű parasztleányai? Hiszen a földművesiskola, amelyet a gyermek édesapja vezetett, minden haladó jellege ellenére a Nákó-uradalom árnyékába esett, mégiscsak a birtok érdekében hozták létre, és igazgatója, ha összetűzés adódott a település és a grófi birtok között - noha nem volt túlságosan kedvelt ember a kastélyban - márcsak a józan önvédelem okán sem foghatta a paraszti nótafák pártját. Hiába született parasztvárosban, Bartók nem mondhatta el - nem is mondta soha -, hogy az anyatejjel együtt szívta magába a paraszti munka szeretetét és a népek testvériségének élményét. Mégis ezeknek lett világraszóló hirdetője - a művészetével! A népzene valóságos felszabadítója vált belőle, aki a csodálatos dallamkincset feltárta, rangja szerint értékelte és hűséges társával, Kodály Zoltánnal együtt - a korszak más nagy zeneszerzőivel és gyűjtőivel összhangban, nemzetközi méretekben - a folklór reneszánszát indította el. Bartók Béla lett az, aki egy pillanatra sem feledve hűségét népe iránt, éppen ebből a nemes szeretetből táplálkozva a magyar, román, szerb, szlovák, bolgár, arab, török népzene — képletesen - egybecsengő dallamait úgy rögzítette, úgy dolgozta fel, tette ismertté világszerte, hogy ezzel a nemzeti műveltségek legszebb kötését, szövetségét hozta létre műveiben. .Életem legboldogabb napjai azok, melyeket falvakban, parasztok között töltöttem” - írta Bartók élete alkonyán, az a Bartók, aki itt, Nagyszentmiklóson a szülői védelem falán át aligha láthatta meg a parasztváros valóságát. Milyen rendkívüli, valóban zseniális művészi érzék, ezzel együtt milyen páratlan erkölcsi emelkedettség kellett ahhoz, hogy eljusson ehhez az azonosuláshoz! Mekkora lélekbeli alázattal, igazi emberszeretettel született ez a gyermek, hogy az úri környezet magyarságától eljutott - a művészet útján - a népek testvériségét valló és vállaló magyarságtudatig, a legkorszerűbb nemzeti érzésig.” Ennek pedig legegyszerűbb és legmagasztosabb vonása: az egyenlőség. Hányán próbáltak - tudósok is! — rangsort felállítani népek és nyelvek között, míg Bartók Béla a maga gyűjtéseivel a más-más lelki alkatú, hagyományú, 713
