Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Simonné Keszei Anita: A kultusz apoteózisa?

Botka Ferenc egy kultuszért emelt szót a sajtó megbecsülését és ennek látható kultuszobjektumát, egy múzeumot hiányolva. Vizsgálja a sajtóval szembeni ellenérzés okát (könyvtári nehézségek), következményét (kiváló folyóiratok hiányos évfolyamai). A szerző megtervezte a kultuszhely ideális szerkezeti, működési feltételeit, noha elismeri, hogy ilyen gyűjtemény csak kettő létezik Európában: Aachenben és Dortmundban. Kiállítások azonban voltak, s Botka Ferenc elszántságát érezve mi is csak egyetérthetünk (kötetet is) lezáró mondatával: „Talán nem késtünk el.”14

A költészet apoteózisát képzőművészeti alkotásokon bemutató tanulmány és Ferenczi Lászlónak Maurice Caréme — csupán halála után, alapítványa által - lassan létrejövő kultuszát elemző írása kelti még fel figyelmünket a kötet értékelésekor.

Utolsóként említtetik itt Lakner Lajos kiemelkedő elméleti munkája, az Irodalmi kultusz, identitás, legitimáció. Kultuszalakító társadalmi részegekről, identifikációról és orientációról, közös szertartási alkalmakról, rituálékról szól a szerző pontos, tiszta meghatározásokkal. Lakner Lajos szerint kánon és kultusz között a legfontosabb különbség az, hogy a ,kánon sokkal inkább hallgatólagos, állandó háttérben lévő tudáskészlet, míg a kultusz igényli az aktivitást”.15

Ennek a tanulmánynak az utolsó mondata óvatosságra inti a recenzió íróját is: „Nincs olyan módszer, amely biztos védelmet jelentene az ellen, hogy irodalomértésünk kultikus vonásoktól mentes legyen. Egyetlen lehetőségünk, hogy nem csak másoknál, de magunknál is észrevegyük ezt.”16

Szem előtt tartva a tanácsot mégis az elismerésről kell szólni könyvünket olvasva, hiszen a kultuszkutatás ezernyi irányát képviselik az átdolgozott előadások. Talán pesszimista is Kalla Zsuzsa, amikor a fogalmi keretek kidolgozásának feladatáról ír Előszavában. A kötet tanulmányai magától értetődő természetességgel használnak fel korábbi definíciókat úgy, hogy csupán félszavakkal utalnak rájuk. Margócsy István és főleg Dávidházi Péter korábban leírt fogalmi alapja kiállja a próbát: kiindulópontja lehet a további kutatásoknak. Persze a kultuszteremtés, -metamorfózis, ideológiai hatások, ünnepi alkalmak, műfaji jellemzők és nyelv egymástól lassan elszakadó vizsgálata folyamatosan igényli az elméleti előkészítést, majd összegzést.

A kötetet lassan letéve az az érzésünk, hogy a huszonhat tanulmány szerzője is készül a folytatásra. Talán újabb, közeli konferenciára. Mi másért zárulna olyan feltűnően sok kultusztörténeti tanulmány kérdő mondattal?

JEGYZETEK

1 Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje”. Gondolat, Budapest, 1989. 5.

2 Tények és legendák - tárgyak és ereklyék, szerk. Kalla Zsuzsa, Budapest, 1994.

3 Császtvay Tünde: Az elveszett és megtalált holttestek) esete.

4 uo.

5 Porkoláb Tibor: „Üdvözletekből font fényes koszorú”.

6 Fűzfa Balázs: Mélylégzés. A kőszegi-szombathelyi Ottlik-kultusz első évei.

7 Szilágyi Márton: Az Éneklő Borz avagy az irodalmi kultusz színe és fonákja. Irodalmi kegytárgyak ironikus árverése Kolozsvárott 1995 decemberében.

8 Dávidházi Péter: Irodalomtörténet és ünnepi beszéd.

9 Margócsy István: Az 1859-es Kazinczy-ünnepségek nyelvhasználatához.

10 Andor Csaba: A gondolkodó kultusza. A korai Madách-kultusz.

702