Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Bokányi Péter: Rom

nak, mi értelme van (van-e értelme) most más szemszögből újraírni a dolgot. Kukorelly kötetét a már említett naplóforma mentesíti a fenti kifogás alól, illetve a szöveg maga; a szövegben/nyelvben megmutatkozó-felépülő személyiség.

A naplóforma a letéteményese annak, hogy a megfogalmazottak ne a böl- cselkedő-ostobácska általánosságok szintjén szólaljanak meg mindössze; a naplóban nem lehet,Általában” írni, benne az én értelmezi önmagát, tálja fel önnön viszonyulásait. Ráadásul e forma révén a szöveg eleve mentesíttetik a prófétikus, kinyilatkozó jellegtől — a jelenségek fölött való töprengés az egyén sajátja. Kvázi személyiségteremtő szöveg Kukorelly szövege, amolyan Bildungsroman. A „kész” én tekint benne vissza egykorvolt önmagára, viszonyaira, s próbálja értelmezni a világot, s benne saját magát. A .fejlődés” a naplójegyzetek egymásutánjában is tettenérhető: az első naplórészletek hőse a gyermek, aki nem érti, hogy a szülei által normálisként élt élet miért minősül abnormálisnak a családon kívüli világban, a végpont pedig a felnőtt, aki tudatosan szemléli önmagát, személyiségének „szovjetónióságát”, s felidézett múltjában keresi magyarázatát létezésének. Megintcsak Ottlik kísért: az Iskola a határon eljárásmódját idézi a szöveg. Ottlik művének történetei (Kulcsár Szabó Ernő A régi fikció három modellje című tanulmánya szerint) két funkcióban szerepelnek a regényben: cselekménymenetet megszakító funkcióban, illetve jelentéstartalmakat feltáró, értelmező funkcióban. Minden történet legalább kétszer tűnik fel a regényben, először továbbviszi a mesét, második visszatérésekor pedig értelmezi az elbeszélő viszonyulásait, viselkedését.

Kukorellynél is hasonló a helyzet. A külső történés, az Ottliknál említett első funkció maga a XX. század második felének kelet-közép-európai történelme, ami elbeszélő és befogadó közös élménye, tehát sok szót vesztegetni rá nem kell. A belső történés, az események személyiségértelmező funkciója erősödhet így fel; lényegében ez az a réteg, ami magában a szövegben tema- tizálódik. Ottliknak kell a külső történet is, a történet elmondása - a Kuko- relly-féle cselekménynek mindannyian részesei, beavatottjai voltunk, úgyhogy a szöveg alkalmat ad arra, hogy az olvasó is befelé, a felidézettekhez fűződő belső történeteire figyeljen elsősorban.

Kukorelly Endre művében — újabb jelentésrétegként - kimondva-kimon- datlanul erőteljesen tematizálódik az író és a hatalom viszonya, a gondolkodó ember és a „szovjetunió”. Állandó dialóguspartnerei az elbeszélőnek Illyés Gyula és Andre Gide, illetve mindkettejüknek a Szovjetunióbéli élményeit megörökítő műve. Nyilvánvaló a Romot olvasván, hogy Kukorelly szerint az „írástudóknak” valóban van felelősségük. Ezért fel-felvetődik a kérdés a szövegben: vajon Illyés, Gide el is hitte mindazt, amit leírt, vagy csak a „kívánalmak dalnokaiként” írták, amit tőlük az adott hatalom elvárt. A probléma Gide- nél nyilván értelmetlen, Illyést kvalitásai pedig fölébe emelik annak, hogy megfelelni akarna a hatalom elvárásainak - s éppen ebben áll a „szovjet- ónióság” hátborzongató volta. Hogy nincs igazán védekezés ellene, benne élve nem látszik a lényege, az író, a független értelmiségi is részévé lesz, s nem veszi, nem veheti észre, hogy miben vesz részt. S innentől már megint nem mindössze 80 évről szól a mese. Hanem magáról a „szovjetónióról”, a mindenkori normális létezést veszélyeztető abnormálisról, ami mindig van, csak esetleg adott időszakokban élesebben mutatkozik meg.

696