Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Bogdán László: A gyanú

kosán rendezte meg így, ilyen teátrálisan ezt az egész jelenetet, méghozzá avval a perfid szándékkal, hogy egyértelműen ráterelje a gyanút, hiszen róla közismert, hogy skizofréniás, hogy Drakuláról képzeleg, sőt az is, hogy rosz- szabb perceiben - és kinek nincsenek rosszabb percei? a baj az, hogy neki mostanában csakis ilyenek vannak! — egyenesen a sötétség fejedelmének képzeli magát s a doktornő által magnóra vett vallomásaiban többször be is ismerte, hogy igen, hát időnként hihetetlen és makacs késztetést érzett arra, hogy beleharapjon azokba a női személyekbe, akikkel szexuális kapcsolatot létesített, sőt esetenként vállukba, karjukba, nyakukba, combjukba bele is harapott s ilyenkor kimondhatatlan, borzongató élvezettel nyalta a vért, egyfolytában attól rettegve, hogy pillanatnyi elmezavarában, visszafojthatatlan mohóságában nehogy végzetes hibát kövessen el, jóvátehetetlenül átharapja a karjában nyögdécselő nők torkát; kétségtelen, ha a doktornő átadja a zsaruknak ezeket a szalagokat, ezek előtt az ostoba, korlátolt fafejűek előtt teljességgel bizonyított lesz, hogy íme mégiscsak eljött az a pillanat, a pokoli örömállapot, amikor ő már nem tudott „megállni” az utolsó határon, amikor megtörtént ama jóvátehetetlen, amitől ő már aktív tisztként is, s egykori elmegyógyintézeti tartózkodásai egyre hosszabbá váló időintervallumaiban is egyfolytában rettegett s elvakultságában, ám lám, végül is megölte a szeretett nőt, mint az imádkozó sáska a páiját. Igaz a sáskánál ez fordítva van, náluk a nőstény falja fel a hímet, de ez, ha tudomásuk is van róla, nem vigasztalja meg a nyomozókat.

Spiridon felnyög a tehetetlenségtől.

„Valami baj van, Nicu bácsi?”

Válaszolni szeretne, de nem tud megszólalni, érzi Rodica nővér puha, meleg kezét, ez az elszabadult pillangó ismét forró homlokára röppen, zuhan, a parasztudvaron áll ismét, a fokhagymakoszorú kitartóan zörög a feje fölött, az erősödő későnyári szélben, repedező glória és a kisfiú, aki ő volt, sikoltozva mutogat rá, „Drakula, DrakulaL. El akar vinni! és nagyanyja iszonyodva fordul feléje, de ő nem lát senkit és semmit s magához ölelve a kisfiút, fejét simogatva igyekszik megnyugtatni. „Én nem vagyok Drakula” — mondja akkor ő emelt hangon és ötven évvel korábbi alteregója fölkapva a fejét, a siránkozást abbahagyva, bizalmatlanul s gyanakvóan mered rá.,Akkor ki vagy?” - kérdezi és kezével szemét dörzsölve igyekszik töpörödött, semmiből semmit nem értő, meglepett nagyanyja szoknyája mögé bújni. „Én te vagyok, csak egy fél évszázaddal idősebben” - magyarázza ő meglehetősen körülményesen, de a kisfiú nyilván semmit nem érthet meg ebből, s most elengedve nagyanyját sikoltozva rohan ki a kapun, lobog a rövidnadrág leszakadt pántja, elszabaduló zászló. Az öregasszony szembefordul vele, gyanakvóan pislog, de változatlanul nem látja őt, ez nyilvánvaló, szaporán mozgó ajka sejteti mégiscsak imádkozik, elomló kereszteket rajzol a levegőbe, „távozz tőlem sátán!” - kiáltja és ő tehetetlenül mered rá, kedvesen kezd beszélni hozzá, próbálja megnyugtatni, egyszerű szavakkal elmagyarázni, hogy ki is ő és miért van itt! de hamar rádöbben a kisfiúnak, hajdani alteregójával ellentétben nagyanyja nemcsak hogy nem látja, de nem is hallja őt, számára nincsen, nem is létezik; elhallgat, sírni szeretne, üvölteni, tehetetlenül kaparja a hűvös falat, amiből az öregasszony csak annyit észlel, hogy teljesen megmagyarázhatatlan módon hullni kezd a vakolat és iszonyodva néz feléje, hallja amint nyikorogva nyílik a kapu

661