Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Szepesi Attila: Gyertyatáncosnők
jövetel, sőt maga a beszéd is gyötrelem. Nem szólva a parttalan csevegésről, ami a csendtől irtózó lelkek menekülése attól, hogy a tükörbe nézzenek. Hogy a csend ajándékával magukra maradjanak. Mert érzik, hogy nincs szörnyűbb, mint tükörbe nézve konstatálni, hogy onnan nem néz vissza senki. Csak egy rutinember bámul vissza, a civilizáció kétes kreatúrája. Csak egy hisztérikus báb. Festőnk, főként fiatalon, sokat utazott. Mintha nem csak legbelül, de a tér különféle bugyraiban is önmagát kereste volna. Bejárta Itáliát meg az Alpokat. Járt Párizsban, barangolt Dániában. Brüsszel, Drezda, Le Havre, Berlin, Koppenhága, München, Stockholm - néhány állomása ifjonti, baráber életének. Bútorgyárban dolgozott tervezőként — alighanem itt ismerte meg a fát, melybe oly szívesen metszette későbbi remekeit. Tanított is rövidebb- hosszabb ideig, sőt műszövő-iskolát is végzett, ám kedvenc dűnéi közé, a tenger szigetek szabdalta világába, annak halászfaluiba mindig visszatért. Hundested, Lildstrand, Seebüll, Jütland és Alsen szigete, Ruttebüll mindig visszavárta... A súlytalan szó olyan, mint a mélység nélküli szín. Hazugság, ami meg akarja duplázni a világot. Mivel a valót nem érti, létrehozza annak sátáni visszfényét: a nemvalót, ahol minden kulissza, művi ragyogás, papundekli és hisztérikus szavak zuhataga. Minden csak látszat. És ennek a sátáni látszatvalóságnak az az egyetlen célja és értelme, hogy az elemi valóságot eltakarja. 71
