Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Vytauas Kubilius: A litván irodalom a szabadság útján
VYTAUTAS KUBILIUS A litván irodalom a szabadság útján Az utolsó száz év során Litvániában hét alkalommal változott a politikai és társadalmi berendezkedés. Vajon ennyiszer volt kénytelen megváltozni a litván irodalom is, miközben az egyik megszállás öleléséből a másikba ment át? Vagy talán az irodalom mélyebb rétegekből tör fel, mint az ember társadalmi helyzete, illetve egy-egy tiszavirág-életű politikai rendszer? Talán azt a lét legősibb mélységeiben gyökerező töprengést folytatja - mi az ember lelke, hol keressük Istent, mit jelent a halál -, amit nem képes elnyomni a mai nap hangzavara? A szovjet megszállás, amely Litvániában 1940. június 15-én vette kezdetét a titkos Molotov-Ribbentrop-paktum alapján, a nemzeti sorstól való elfordulásra kényszerítette a művészi szót, megfosztotta az átszellemültség aurájától és megtanította pimaszul hazudni. Az író személyiségéből kitépték a hiteles belső meggyőződést, a lelki azonosulást a leírt szóval és kifejlesztették a megalkuvás ösztönét: akinek a szekerén ülök, annak a nótáját fújom... Az irodalomra ráaggatták az osztályharcnak, mint a jó és a rossz küzdelmének felfogását a tévedhetetlen félistenek, vagyis a pártvezérek mitologémáját, a meghamisított történelem dogmáit (például, hogy a független Litvánia fasiszta diktatúra, a szovjethatalom bevezetése pedig a történelem globális törvényszerűsége). Az ötven évig tartó szovjet megszállás halott könyvek egész rétegét hagyta maga után, amelyeket ugyanúgy a megszállás okozta károk között kellene nyilvántartani, mint a katonai lőterek után maradt tönkretett erdőket... Csakhogy az irodalom kegyetlenül megnyirbált fája nem vesztette el életadó nedveit, ahogy maga a nemzet sem. Először is, nem hagyta kitépni magát a nemzeti nyelv élő testéből. A litván nyelv, amely az összes indoeurópai nyelv között legjobban őrizte meg az ősi hangkészletet, egy sor morfológiai sajátosságot, illetve az ősi szókincs egy részét (akis ’szem’, ausis ’fül’, sesuo ’lánytestvér’, sűnus ’fiú’, dirdis ’szív’), a litván írók számára a művészi szó egyetlen forrása maradt. Oscar de Milosz francia költő, asszírológus azt állította, hogy a litván parasztok húszezer év múltán még mindig a bráhmanák szent nyelvét beszélik, hogy a litvánok „a történelem előtti Európa népességének legősibb és legtisztább maradványai”. A megszállt ország írói - saját állam nélkül maradván - azzal büszkélkedtek, hogy a szanszkrithoz legközelebb álló nyelven írnak, olyan nyelven, amelynek nyelvtanát a német, francia, olasz, orosz, norvég egyetemeken a szanszkrit mellett oktatják, és közülük egyetlen egy se 552
