Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - G. Komoróczy Emőke: "Semmiről nem hallgathatunk, ami bennünk gondolódik"

tartós uralmát, a bűn szadomazochizmusának gazdagon burjánzó kultuszát készítette elő, menlevelet adván a legnagyobb gonoszmívelőknek... Határ Győző a XX. századi diktatúrák (fasizmus, bolsevizmus) gyilkos eszköz- rendszerét is a Szent Inkvizíció egyenesági - csak „világi” síkra áttett - leszármazottjának tartja - jogosan! Pál megfosztotta világi tartalmától a ,„szótér” - szabadító - szót, hiszen Judea valóságos felszabadításának tervét a Birodalom fegyveres hatalmával szemben kilátástalannak tartotta. Ezért alakította ki a pogány megváltó-kultuszok mintájára az „üdvösség-tervet”. Dionüszosz / Zag- reusz, Dummuzi / Tammuz, Adonizs / Attisz stb. sorsában felismerte és kiemelte a közös elemeket (széttépetésük, szimbolikus „elfogyasztásuk” — ami persze mind elvontabb lett az idők folyamán: a „helyettesítő áldozat” - bika, kos - után az ostya; majd a kannibalisztikus misztériumban a velük való egy- gyéválás - végül feltámadásuk halottaikból s diadalvételük a halálon). Az új hit elemeit Paolosz nyilvánvalóan gyermekkori emlékeiből merítette (a tar- szoszi Attisz-misztériumból):

Határ Győző felfogásában tehát a kereszténység a késő-egyiptomi, a fárszi, a görög-római megváltóvallások mixtuma. Az orphikus beavatottak elragadtatása avagy a didümai Apollón-szentélyen Phoibosz első sugarainak a megpillantásába beleborzongó hívek kegyes áhítata szerinte „nem sokban különbözött attól az áhítattól - borzongástól - elragadtatástól, ami a keresztények osztályrésze volt a maguk martíronjaiban”. „Ma már, a kereszténység utáni korban — vélekedik az író - nem nehéz egybelátnunk az összképet az ókorról, amelyben a kereszténység is csupán az ún. pogány valláshiedelmek egyike (...) egész teológiájával az ókori pogányság megöröklője, letéteményese, folytatója”. Ami új ingrediense - az már mind Pál után keletkezett: a gnózisból átvett-átszüremlett (tehát szintén ókori!) elemek; onnan kölcsönözte a metafizikát s transzcendentáliát. A kereszténység valójában már a manicheizmus- sal való küzdelmében elvérzett - állítja az író — amely a Gonoszt valóságosan ható elvként posztulálta; s igaza volt, hiszen „a Sátán hadmenete” azóta is tart, mind hódítóbban, mind diadalmasabban (persze szimbolikusan!). A szektákat az a felismerés éltette mindenkor s élteti ma is, hogy „a gonosz a világban mind vakmerőbben munkál, s vele szemben mind tehetetlenebb s mind szánalmasabb az isteni Jóság”. Isten mibenlétét nem ismerhetjük - tartotta a görög gondolkodás (Theosz Agnosztosz). A kereszténység a Monotheosz fogalmát állította a görög istenképzet helyébe; de mellette szükségképpen posztulálnia kellett a Gonosz létét, amely a világban működik. Isten tehát kettős arcú — vagy pedig, ha ő a Legfőbb Jó — vélekedik az író — akkor a világ felett átengedte hatalmát a legfőbb Rossznak. Ezt naponta látjuk - tapasztaljuk.

Határ Győző tehát az „eretnek”-léttel rokonszenvez. A „diadalmas világnézet” győzelmét valódi katasztrófának tartaná az emberiségre nézve. A harmadik évezredtől egy olyan szekuláris világ megvalósulását reméli, amelyből hiányozni fognak a „halleluja”-vallások mese-szörnykoholmányai (köztük természetesen a marxióta „üdvtörténet” is!) „Voltak, vannak sevallásúak — hangoztatja - akiknek ókori hordalékoktól mentes elméjében a ’Megváltó’ Csodalény fel sem merült soha” - tőlük s a „sensus numinis” általános eltom479